Egy szenvedély története I. – Gyarmathy Tihamér (részlet)
(0.0) 2017. – dr. Körmendi Anna

Lepusztult, valaha jobb napokat látott bérház belső, hátsó udvarából nyíló lépcsőházából kellett felmászni a harmadik emeletre. Lift nélküli, jó magas emeletek voltak. Becsöngettünk, és egy leválasztott folyosóra jutottunk, ahonnan egy másik lakrész nyílt, amelynek végén volt még egy bejárati ajtó, innen két társbérlet nyílott, az egyikben lakott Tihamér és felesége, Éva három szobában. Már a bejárat is misztikus légkört sugárzott, a szűk előszoba mindenütt hatalmas sötét szekrényekkel, pislákoló előszobai lámpával, a szabad helyeken nem igazán látható tárgyakkal volt telezsúfolva, talán fogas is volt, tele kabátokkal. Úgy érezte magát az ember, mintha egy javasasszonyhoz nyerne bebocsátást, s ez az érzés fokozódott, amikor beértünk a szobába, ahol Tihamér és Éva kedvesen fogadott minket. A szoba falai zsúfolásig megrakva festményekkel, kerámiákkal, látszott, hogy a falakhoz húsz-harminc éve nem nyúltak, talán néha a festményeket cserélhették, mert a régiek körvonalainak nyomai itt-ott láthatók voltak. Pipaszag bódított, egzotikus tárgyak, szobrok, könyvek hevertek szanaszét a szerény és viseltes bútorzaton, mégis sugárzott az egész légkörből valami különleges szellemiség, teljesen szürreális világ. El voltunk varázsolva. Konyhájukban, fürdőszobájukban galériát létesítettek, ott helyezték el a nagyméretű festményeket, illetve a fotogramokat. Tihamér általában a legbelső szobában tartózkodott, ezt használta műteremként, itt festette képeit, szeparálva magát a családi történésektől. Ez volt a hálószobája is. Itt tartotta a kollégáitól kapott vagy cserélt kedvenc műtárgyait és a művészeti könyveit. A világos szobák teraszai és ablakai egy gyönyörű, nagy hátsó kertre nyíltak, onnan kapta a lakás a fényt és a jó levegőt. Jó időbe telt, amíg mindezt felmértük szemünkkel és elért tudatunkig. Elfogódottságunkon Maja segített, aki már sokszor járt náluk.
Minden etikett-szabályt áthágtunk, több órát töltöttünk náluk. Jól szemügyre tudtuk venni a falon lévő festményeket, tárgyakat. Elsősorban kisméretű különleges fényű munkái keltették fel figyelmemet, ezeknek csodálatos, sugárzó hatása volt. Kérdésünkre Tihamér elmondta, hogy ónlemezre festette őket. Szürreális világot tükröztek, kis méretük ellenére sok motívummal, határozott kompozícióval. Külön érdekessége volt a térnek, egy hatalmas fotó, amelyről a beszélgetés során kiderült, hogy fotogram, hátulról megvilágítva, adta a helység a belső felület fényét. A szobákat elválasztó nagyméretű ajtóknak a fillungjai gondosan megfestett gyönyörű képek voltak melyekről kiderül, hogy akkor készültek, amikor Tihamér nem tudott se vásznat, se jó minőségű papírt vásárolni. A roskadásig megtöltött falakon különböző méretű alkotások sorakoztak egymás mellett és alatt, szemmel láthatóan ezek más-más időpontokban készült nagyon komoly munkák lehettek. Két nagy festményről nem tudtam a szememet levenni, mert egy idő után elkezdtek a térben a motívumok hullámozni, mintha egy hátsó fuvallat mozgatná őket. Egyszerűen lenyűgözött a látvány, azonnal beleszerettem a művészetébe.
Tihamér szerette az építészeket, az apja is építész volt, ez lehetett az egyik magyarázata annak, hogy sikerült megnyernünk a kiállításra. A másik talán Maja személye volt, akiben, mint utóbb kiderült, feltétel nélkül megbízott. Régi barátok voltak, Maja segítette a mellőztetés éveiben, nagy tisztelője és értője volt művészetének. Alighanem az is megkönnyítette a dolgunkat, hogy Tihamért a Széchenyi Művészeti Akadémia tagjának javasolták, és ehhez egy akadémiai székfoglaló kiállítást kellett összehoznia. Mindenesetre láthatta, hogy tényleg becsüljük művészetét, mert többórás beszélgetés után eladta nekünk a szobája falán függő három legfontosabb festményét. Azonnal, gondolkodás nélkül belement a kiállítás megrendezésébe, még az időpontban (1993. június 6.) is megállapodtunk.
A kiállítás előkészítése izgalmas feladat volt. Először Tihamért hoztuk el a helyszín megtekintésére, nagyon tetszett neki. Ez egy utcáról nyíló, átriumos hatalmas belső tér volt, amelyet ide gyártott paravános rendszerrel alakítottunk ki kiállítások céljára. Ehhez igazítottuk az akkor elérhető legmodernebb világítási rendszert. Ezenkívül Máté, amikor a födémet csinálták, a könnyítés miatt a betonba üres lavórokat tett, amelyek kerek bemélyedésükkel ragyogó lámpahelyeket adtak. A bennük elhelyezett égők csillogóvá varázsolták a teret. Az átriumot, amely természetes világításra is szolgált, szép növényekkel ültettük be. Benne a Parlament bontott köveiből Máté egy konstruktív szoborformát rakott össze, amelyet daruval kellett beemeltetni a helyére. Tehát a tér maga is különleges látványosság volt. Abban az időben újították fel a Béke szálló bárját, és a régi berendezést kiárusították. Ebből vásároltunk ötven széket és egypár nagy kerek asztalt, amelyek nemcsak jól mutattak a térben, hanem kényelmes ülőhelyül is szolgáltak a megnyitókon és a hasonló összejövetelen.
Az alsó szinten lévő galériát tehát 1993. június 6-án Gyarmathy Tihamér akadémiai székfoglaló kiállításával nyitottuk meg. Ezzel kezdődött új minőségű életünk, amelyet kitűnően szolgált az új ház. Addig is nagy társaságok jártak hozzánk, de ezután saját baráti körünk keveredett művészekkel, tisztelőikkel, a művészet iránt érdeklődőkkel. Úgy éreztük, hogy egyre több, a gondolkodásunkhoz közel álló emberrel ismerkedünk meg, akik aztán rendszeresen látogattak minket, egy újfajta közeget vonzva látókörünkbe.
Korábban még sohasem vettem részt egy művész egész életművét reprezentáló kiállítás összeállításában. Az anyagot Maja válogatta és rendezte, Tihamér aktív közreműködésével. Rengeteg ember gyűlt össze az eseményre, barátaink, akik örültek a házunk sikeres befejezésének, Tihamér barátai, tisztelői, gyűjtői, kollégái és művészettörténészek, hiszen egy új galériahelyszín megnyitásáról is szó volt. Többek között megjelent Tőkei Ferenc filozófus, Szőcs Géza költő, jó néhány újságíró, a Fővárosi Önkormányzat polgármester-helyettese, rengeteg művész, például Féner Tamás, Gyémánt László. Passuth Krisztina művészettörténész mondott laudációt, Lator László adta át az Akadémia képviseletében az oklevelet Gyarmathynak. A rengeteg vendég között ott volt a szobrász, Jakovits József, aki Gyarmathy társa volt az Európai Iskolában, és aki hosszú évekig New Yorkban élt. A két idős művész, akiket messze sodort egymástól a sors, nagyon megörült egymásnak, találkozásuk valódi művészettörténeti pillanat volt.
Miután a nagy érdeklődést sejtettük, a meghívóban közöltük, hogy csak a meghívó felmutatásával lehet bejönni. Megtelt a házunk zömében idegen emberekkel, utólag visszanézve a filmet és a fotókat megállapítható, hogy nagyon sok számunkra fontos, és későbbi tevékenységünkre és annak megítélésére döntő befolyást gyakorló ember tisztelt meg minket, és persze elsősorban Tihamért, pedig nem volt túl egyszerű kocsi nélkül megközelíteni a Nagybányai úti házat.
Tihamér munkásságáról korábban már megjelent egy monográfia, amelyet Sinkovits Péter művészettörténész, az Új Művészet főszerkesztője írt. Tihamér nem volt a könyvvel teljesen megelégedve, szerinte számos pontatlanság van benne, és a képek nem színhelyesek. Viszont könyv volt, és mi azt gondoltuk, ha már katalógust az idő rövidsége miatt nem tudtunk készíteni, felvásárolunk egy csomó kötetet, és a résztvevők között osztogatjuk. Az alkalomra gyártattunk két bélyegzőt és azt ütöttük bele minden könyvbe, Tihamér és mi is aláírtuk.
Volt a megnyitón egy számomra különös szituáció. Megjelent egy elhanyagolt külsejű, piszkosnak is mondható, hajléktalannak tetsző férfi, akit nem akartak beengedni embereink. A bejáratnál azt mondta, hogy maga is művész és Gyarmathy Tihamér hívta meg. Mondtam a munkatársaimnak, hogy engedjék be. Odakísértem Tihamérhoz, és mit éltem át? Tihamér átölelte ezt az embert, könny szökött a szemébe, mi van veled Gellért – kérdezte, s közben lapogatta, mintha rosszul látna, nem akart hinni a szemének. Amikor magához tért a sokkból, és látta csodálkozó tekintetemet, a következőt mondta: Gellért nagy művész, nagyon jó barátom, Anna, segíts neki. Ezt soha nem felejtettem el, belém vésődött azért is, mert azután senki élő művészről nem hallottam hasonlót Tihamértól. Azt mondtam Gellértnek, hogy ismerem a nevét; a képcsarnoki anyagban találkoztam légies tájképeivel, amelyeket, mint később rájöttem, a Kelenhegyi úti műterméből kinézve festett. (Minden évszakban ugyanazokkal a motívumokkal, mégis mindig más volt az eredmény.) Hozzátettem: olyan képet mutasson nekem, amely igazolja Tihamér elismerő szavait, és én akkor segítek. Ez jelentette kapcsolatunk kezdetét Orosz Gellérttel.
Mint már szó eset róla, a középső lakásban Françoise Allier, a Francia Nagykövetség kulturális attaséja lakott. Rendszeres látogatónk lett a galériában, nagyon érdeklődött a magyar művészet iránt. Gyarmathy Tihamér művészetét különös vonzalommal figyelte, mert nagyon érdekelte az Európai Iskola és az a korszak. Vásárolt is Tihamértől. Meghívott bennünket a követség és a Francia Intézet minden komoly rendezvényére, kiemelt fogadásaira. Felejthetetlen élmény volt, hogy meghívást kaptunk tőle Alfred Manessier szépművészeti múzeumbeli kiállítására, amelynek megnyitóján a művész is jelen volt. Könyvét is dedikálta nekünk, és a tiszteletére a Gundelnél rendezett vacsorán hallgathattuk érdekes történeteit. Képei közül örökké emlékezetes marad az 1956 című nagyméretű kompozíciója, amely Gyarmathy felfogásához közeli művészi hitvallást tanúsít.