Talán maga az Isten is…

Balla Demeter

2013., kormendigaleria.hu


Balla Demetert éppen harminckét éve ismerem. Még szeretném, mondjuk tizennyolcat, csak azért, hogy szép kerek számokkal rukkolhassak elő 2031-ben, amikor az ismeretségünk ötven, ő száz, én meg, hagyjuk is mennyi, de szintén nagyon sok leszek. Ebből a kis matematikából nem akarok máshová kilyukadni, mint arra, hogy Döme most nyolcvankét éves, és az Isten éltesse sokáig!


Az olvasók azon része, kiknek részeltetett Balla Demetert személyesen és közelebbről megismerni, az tudja, a többiek meg higgyék el nekem: Ballát hétköznapi, szimpla embernek nevezni butaság lenne, és nagyfokú tájékozatlanságról, ember-nem-ismeretről tenne tanúbizonyságot az, aki mégis ezt mondaná. Ha – tegyük fel – a középkorban élt volna, akkor egyike lett volna a hit nevében harcba induló keresztes lovagoknak, vagy tagja az ugyanazon hit nevében másokat máglyára küldő inkvizítoroknak. De sejtésem szerint öregebb korában ő sem kerülte volna el a máglyát. Éget, vagy égetik, ezek a szélsőségek igencsak jellemzők voltak rá. De szerencsénkre kortársunk ő, a huszadik század gyermeke, ezért sem páncélos lovag, sem csuhás szerzetes nem lett belőle, csak Művész. Annak viszont korántsem középszerű. Ma már inkább csak szemlélődik, emlékezik, macskákkal, a kutyájával és kevés megmaradt hozzátartozójával osztja meg gondolatait. Van mit. Történt vele egy s más, s az mind nyomot hagyott benne.
A Szentes környéki tanyavilágban gyerekeskedett Demeter. A tanya, ahol született, még áll, mint ahogy élnek még a születése után anyja által ültetett vadgesztenyefák is. A tanyától légvonalban alig 2-3 kilométernyire lakott Koszta József festőművész. Az ő tanyáját már rég szétverték. A kis Balla fiú a Központi Református Népiskolába járt Szentesen, aztán a kunszentmártoni Állami Polgári Fiú- és Leányiskolában folytatta 1942-1946 között. Ha emlékszik még erre az időszakra valaki, éppen zajlott a második világháború. 1944 októberében lőttek a városból ki és be, hullottak a bombák, átvonult egy vagy több hadsereg az utcákon, a fiatal nők bekormozott arccal igyekeztek nem feltűnni egyik megszálló hadsereg kiéhezett katonáinak sem. Hát, nem volt egy nagyon gyermeknek való időszak, annyi biztos… Ilyenkor kamaszodni, az azért valami, nyomot hagy az emberben. Miként benne is. Túlélte ugyan, de ennek az időnek köszönhetően csomósodtak össze szájában a szavak s lett beszédhibássá, de nem hibás beszédűvé. Dadogása megnehezítette számára, hogy szavakba, szépen és érthetően tagolt mondatokba, jól artikulált előadásokba öntse gondolatait, ezért keresett mást, jobbat, neki valóbbat. Így talált rá a fotográfiára. Itt viszont már egyáltalán nem dadog, nincs szemernyi beszédhibája sem, aki figyel rá, az kristálytisztán érti. Még akkor is, ha gondolatai gyakran korántsem egyszerűek. Bonyolult érzések, sejtések, hitek, remények, szűkölő félelmek és féktelen örömök, haragok és csalódások fogalmazódnak meg bennük a fény-kép-írás nyelvére lefordítva. „Soha nem volt gondom az életben, hogy így beszélek. Nem tudok hazudozni, valami nagyívű dumát elmondani, hogy elkábítsam az embereket. Ha az ember keveset beszél, akkor nincs is annyira szüksége a hazudozásra. Nagyon szeretett Ancsel Éva. Mikor találkoztunk, kérdeztem tőle: mondja, Éva, mikor fotografálhatom le, és közben gondolkodtam azon, hogy ezt az előnytelen megjelenésű nőt, hogy fogom tudni lefotografálni. Olyan volt, mint egy kis vakond, a föld fölött. De az írásait fantasztikusan szerettem, mindet olvastam, Belülről kifelé sugárzó személyiség volt. Hallgattam a rádiót egyszer, mondták, hogy meghalt. Pedig nem is mondta, hogy súlyos beteg.” Ezt mondta nekem egyszer, nem is olyan nagyon régen Demeter. És Ancsel Éva? Olvasom a Százkilencvennégy bekezdés az emberről könyvét. (Kossuth, 1988) „Mondják, az ember beszélő állat. Szerintem inkább dadogó állat. Legalábbis valahányszor valóban mond valamit, akadozik és dadog. A dadogás csodálatos. Igazuk volt azoknak, akik démonok által megszállt különös lényeknek tekintették a dadogókat. Akiből, úgymond, dől a szó, az nem beszél, csak viselkedik. De nézd a dadogót – míg ő kínlódva keresi a bujkáló hangot, mi tanúi lehetünk egy gondolat születésének, láthatjuk vajúdni nemcsak a szájat, hanem az arcot.”
Balla Demeter immáron öreg. Aki ránéz, láthatja. Megélt nyolcvankét évet, ebből átfényképezett több mint hatvanat. Messziről jött, sokat látott, és mindent megmutat, amire csak van szemük a látóknak. Talán még annál is többet, mert képein minden nem látszik, csak érződik. A Pálya utca 77-ben lakik. Barátai, öt macska, egy kutya, kertjében aranyhalak, madarak, fák, és mindezeken túl rengeteg fénykép veszi körül. Tételezzük fel, hogy mindennap csak egy tekercs filmet használt el aktív korában. Ez esetben hetente készített 252 fotót. Havonta ennek megfelelően 1008-at, évente 12.096-ot, 60 év alatt pedig 725.760 felvételt exponált. Több mint fél millió kimerevített pillanat az időfolyamból, esemény, ember dolog, táj, miegyéb a közös múltunkból! És, ez nem csak játék a számokkal. Menjenek el hozzá, nézzék meg archívumát, valóban ennyi képe van! Nekem megadatott az a nem mindennapi szerencse, hogy az évek hosszú sora alatt képeinek nagyobb részét kezembe vehettem, megnézhettem, különböző kupacokba rendezhettem, ezekből kiállításokat, könyveket, katalógusokat szerkeszthettem. Ebből a töméntelen képből párszáz beégette magát szemem recehártyájára, az eredeti nélkül is bármikor képes vagyok felidézni, részletesen elmondani, mi van a jobb alsó, vagy bal felső sarkában, melyik miért hatott rám. S ez, ha Roland Barthes teóriáját érvényesnek tekintjük, márpedig miért ne, akkor a képek végtelen halmazából néhány száz punktum-élmény, néhány száz tűszúrás, meghökkenés és figyelemkoncentráció utolér mindannyiunkat Balla Demeter jóvoltából. És ez már igazán életmű, ezt adta nekünk, ezt hagyja majd ránk, ha végleg lemerül oda, ahonnan képeit felhozta.
A jelen kötetben látható művek között akadnak ismert, sőt híres képek, és olyanok is, amelyek többeknek bizonyára az újdonság erejével hatnak majd. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szívműtéten átesett, kifelé látását lassan elvesztő, ám ugyanolyan mértékben a befelé látását megnyerő Balla Demeter nyolc-tíz éve már nem vesz fényképezőgépet a kezébe. Az igazi alkotások ugyanis nem, vagy csak nagyon áttételesen kötődnek a mához, az aktualitáshoz, mindegyikük, kimondva vagy kimondatlanul, de az örökkévalóságot célozza meg. És ki fog majd néhány év, évtized múlva emlékezni arra, hogy ma mi van itt, hogy néhány politikai kalandor éppen mit művel Magyarországon? Higgyék el, ezek az ő képei akkor is pont ennyit vagy még többet fognak jelenteni az akkori nézőknek. Ha még lesz szemük. Ha még néznek.
Balla Demeter nem szeret adósa maradni senkinek. Csak a minap, hogy kapott tőlünk egy Kossuth-díjat – mert azt, ugye, mi adjuk, még ha a ceremóniára odaküldjük magunk helyett a politikusainkat, akiket megint csak mi választunk, ugye (mindez kizárólag a miheztartás végett) – szóval kapott tőlünk egy magasrangú művészeti elismerést, s most visszaadja nekünk kamatostul, a maga módján, albumaival, kiállításaival, képeivel.
Ő is változott természetesen. Huszonéves korától fotóriporter volt, riportfotók ezreit exponálta, jelen volt Brezsnyev és Kádár emlékezetes csókjánál, a felvonulásokon, az ötvenhatos forradalom utcai harcainál, közelről látta Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady szerelmi történetét… Az Ikarus gyári fotósától eljutott a Parlamenti patkóig, Nagy Lajos meo-csoportvezetőtől Németh Lászlón, Pilinszkyn át Kádárig és Aczélig. Archívuma százezres nagyságrendben őrzi a huszadik század második felének fontos és felejthető arcait, eseményeit. Maradhatott volna élete végéig nyugdíjas fotóriporter, de nem. Közel a hetvenhez, egy szívműtét árnyékában, testi és lelki problémáktól gyötörten abbahagyta azt, ami évtizedeken keresztül kenyeret és dicsőséget adott neki, s egyre inkább csak a maga belső hangjaira figyelve, elkezdte a Titanic képeit fényképezni. Akkor még senki, ő sem, más sem gondolta, hogy valaha ilyen cím alatt kapnak nyilvánosságot ezek a képek. Balla mélyre merült, de nem a sós vízbe, hanem saját élete hetvenvalahány évébe, s felszínre hozta, s képein megmutatja nekünk azokat az értékeket, melyeket csak ő és senki más nem láthatott idáig. És már egyáltalán nem érdeklődik a külvilág álságos, hazug dolgai iránt. Rájött, hogy a világ olyannyira vágyott egysége, egésze bárhol megtalálható, de leginkább magunkban, vagy körülöttünk. A figyelme ezért az őt körülvevő emberek, élőlények, tárgyak, dolgok által hordozott világegészre, egységre fókuszálódott, megtanulta az évek során, hogy a teljes mindig fontosabb, mint a rész, az egész, mint a töredék. S azt is tudja már, hogy mindenben tükröződik minden, és a dolgok összefüggenek, s ha nagy dolgokról akar mesélni, nem muszáj nagy szavakat használni hozzá. Ha a szerelemről szól, elég két összehajló fát vagy egy pár levetett női cipőt fényképeznie, ha az elmúlásról, ahhoz elég egy furcsán elhervadt virágcsokrot kamerája elé rendezni, ha a bujaságot, akkor az egy félbevágott karfiolban is fellelhető. Talán maga az Isten is tetten érhető egy tárgyban a kamerája segítségével. És ennél csip-csupabb ügyek már nem érdeklik. Csak az egész, mindennek eredője.
Az előbb említett Titanic képei cím természetesen teljes mértékben szimbolikus. Pontosan annyira két- vagy inkább sokértelmű, mint Balla Demeter fotográfiái, amelyek jelentik önmagukat és utalnak valamire, ami nagy valószínűséggel nincs is a képen, csak valahogy eszünkbe jut róla. És ez az igazán fontos és jelentős Balla képeiben. A szemek által nem látható, a csak megérezhető, megsejthető, a „semmi ágán vacogó” érzékeltetése. Persze azoknak, akik nem fogékonyak a világ látható részein túl lévő világra, azoknak ezek csak szimpla, lefényképezett tárgyak, megszáradt virágok, összeaszott banánok és körték, meztelen emberek, leölt bikák, egyebek. Azok nézzék így. Mert ezek is szépek, esztétikusak, fotográfiailag jól megoldottak, szépen komponáltak, jól világítottak… Akik viszont ezeket a képeket inkább arra használják, hogy segítségükkel újabb és újabb belső képeket idézzenek fel, akiknek egy homokban hagyott nyom nem csak egy fizikai lenyomat, hanem annál több, rejtélyesebb, akik a növény biológiailag, tudományosan teljesen indokolt porzójában és bibéjében mélyen erotikus tartalmakat képesek felfedezni, akik egy székre vetett kabátban, kalapban egy örökre eltávozott ember itt maradt nyomait látják, és akiknek erről ráadásul még eszükbe jut Ady Endre, a szintén emblematikus költő, s na, legyünk telhetetlenek, még asszociálnak Cseh Tamás énekmondó egyik dalára is, nos, azoknak, de csak azoknak, nem kell magyarázni ezeket a képeket. Ha hajlandók követni Balla gondolatait, érzéseit, akkor különös utazás részesei lehetnek. Az egyik fotó föltesz egy kérdést, a másik pedig megválaszolja. A mély, fekete vízen megcsillanó örvénylő fény (Duna), a legfilozofikusabb fotográfiák egyike a számomra. Létkép. Kicsi gyakorlással ki-ki a kép mélyére nézhet, s bármibe fogadok, hogy nem halak, elsüllyedt hajók roncsai lesznek ott láthatók, hanem a saját, átláthatatlan, folyamatosan örvénylő, de mégis csak fényekkel teli élete. Hasonlóan jelenik meg szimbolikus fotográfiáin a szerelem (Pár), az öregedés (Ádám és Éva, Múmia) és a halál (Elmúlás, Kassák íróasztala, amelyen ott maradt szemüvege, kalapja és a táskarádiója). Képeit nézve, a múltból fölhozunk egy-egy személyt, tárgyat, helyszínt, enteriőrt, amely szerencsés esetben mind-mind megindít egy gondolatsort, képessé tesz bennünket, hogy ne mint műtárgyat, ne mint valamit ábrázoló képet nézzük a kétdimenziós papírlapot, hanem kerüljünk beljebb, menjünk mélyebbre. Megerősít ebbéli véleményemben Trencsényi Zoltán A ráncba szedett idő című írásában. „Ha azonban érzékenyebb figyelemmel nézi valaki Balla Demeter képeit, azokon nem fonnyadó gyümölcsöt lát, hanem a ráncba (ráncokba) szedett időt, az elmúlást, nem gömbölyödő körtét, hanem színtiszta erotikát, az írók tárgyai között pedig az írókat.” Ez a válogatás Balla korai fényképeiből is megmutat néhányat. A Cigánycsalád című képe annak idején (1966 októberében, 10. szám 103. o.) megjelent a svájci Camerában. A hazai fotós élet egyik korifeusa – tudom a nevét, de direkt nem írom le – ezért feljelentette, mondván: lejáratja vele a szocializmust. „A szakma perifériáján éltem a legaktívabb korszakomban” – mondta nekem Balla Demeter egy beszélgetésünk során. Élete, mindennapjai mindennek nevezhetők, csak nyugodalmasnak nem. Nagy elkeseredései, nagy nekibuzdulásai viszont remek fotók garmadájával gazdagította a magyar fotótörténetet.
„És az emberek reménykednek, és az anyák szülnek – hangzik fel a narrátor hangja Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjének utolsó részében. Záróakkordként egy gyermeket váró fiatalasszonyt látunk az egyik képen. Elgondolkodó tekintetében várakozás és szorongás, keze rebbenve tapad testéhez. Ez a kép Balla Demeter magyar fotóriporter műve. Hogyan kerül a film kockái közé? A kép története különös – kezdi Balla Demeter. Mihail Romm nem tudta, hogy a kép fotográfusa magyar, s ugyancsak meglepődött, amikor így szóltam: Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mint a kép szerzője. „Beautiful” – felelte angolul a szovjet rendező. Megtudtam, hogy egy dán fotóalbumban találta meg, egy moszkvai könyvtárban. A képet egyébként egy tehetséges művész barátságának köszönhetem. Gyémánt László festőművész feleségét ábrázolja. Eredetileg a festőről szerettem volna riportot készíteni. Felesége hazajött fáradtan, csendesen leült a háttérben, az ágy végibe. Öröm és szorongás futott át a tekintetén. Úgy éreztem megtaláltam egy örök gondolatot! A filmben megjelent kép, amelynek a Várakozás címet adtam, szinte minden fővárosban kiállításra került. Mihail Romm azt üzente, köszönjem meg a fiatalasszonynak, hogy önkéntelenül is segített kifejeznie a film alapgondolatát, az élet továbbvitelének értelmét. De a riport a festőművészről nem jelent meg.” A fotót viszont leközölte a Stern, 1965. január 17-i száma, s mint tudjuk, ez a vasfüggöny mögül nem kis tettnek számított akkoriban.
Balla Demeter fotográfusi életművével megmutatja, milyen az, ha egy ember komolyan gondolja a legfőbb emberi parancsot: azért élünk, hogy valami nyomot hagyjunk magunk mögött, hogy hozzátegyünk valamit ahhoz, amit ifjabb korunkban készen kaptunk, hála a nálunk hamarabb öregedetteknek. Nem jó öregnek lenni – gondolom én –, de ha már muszáj, akkor így, megbölcsülve, okosakat gondolva, szépeket érezve és ezeket ilyen képekbe sűrítve, még valahogy kibírható. De nehogy túlságos elfogultsággal vádoljanak, be kell vallanom, hogy Balla Demeter igen nehéz ember. Ezzel persze nincs egyedül. De Balla – a sok, kizárólag csak nehéz és ezért elviselhetetlen emberrel szemben – néhány dolgában párját ritkítóan jó. Például remekül főzött. Vacsoráinak hírértéke volt bizonyos fotós körökben. Ezenkívül, betegsége korlátait legyűrve, rendkívül kommunikatív lény. Amit gondol, jobbára ki is mondja, azonnal és annak, akinek szól. Nem később és nem másnak, ezzel viszont már sok éveknek ezelőtt kivívta e sorok írójának rokonszenvét, és persze sok pályatárs haragját. De mindezeken felül van még egy rendkívüli tulajdonsága, kiváló fotográfus. Bajor Nagy Ernő szerint: „Volt az életemben egy hónap, amikor naponta szerettem volna megfojtani Balla Demetert…. Szibériában jártunk, közös riportúton. Ha én valakivel beszélgetésbe lendültem, ő bizonyosan elvitte diskuráló partneremet oda, ahol – úgymond – a legmegfelelőbbek voltak a fényviszonyok a fotografáláshoz. Ha valahová siettünk, ő útközben biztos megállította az autót, mivelhogy menet közben valami fontosabbat látott, mint ahová igyekeztünk… Ha én egy hegyet messziről néztem, Balla már a sziklás csúcsok közelében tűnt föl masinájával... Ha elfáradtam, még felvételek végtelen sorához kellett asszisztálnom… Egyszer, már az út legvégén, elképesztő magasságban keresett magának jó látószöget egy képhez, s én odakiáltottam neki: Mit csinálsz, te boldogtalan, leesel?! Ő hidegen válaszolt. Na és? ..Talán nem kell a kép? Munkamámora, a még jobb megoldás utáni sóvárgása, a maga betegségtől megpróbált testét a legkisebb feladatnak is alárendelő konoksága végül megértette velem: ami a régi idők tengerészei ajkán megszülte a közmondást, mely szerint hajózni fontos, élni nem fontos… ez a megszállottság egy fotóművész lényét is fölfűtheti (…) Balla Demeter követeli magának a sikert. (…) De ő úgy követeli, vagy szomjazza, hogy odaadja érte ébrenléte majd minden percét, minden energiáját, fürge szellemének minden leleményét. És az ő területére is érvényes, amit az újságírásról már rég elmondtak: itt nem lehet szerencséje az embernek.” (Bajor Nagy Ernő: A fotográfus nyugtalansága. Balla Demeter képei Miskolcon. Film Színház Muzsika, 1979. jan. 27. XXIII. évf. 4. 10-11.o.)
Berta Bulcsú mondta a székesfehérvári kiállítása megnyitóján: „Balla Demeter a közbeavatkozó, lefojtott indulatok szorításában élő, szépségkereső, kitárulkozni vágyó művészek csapatából való, velük érkezett és megy tovább a palakék horizont felé. (…) A tájra, az arcokra nem a gép mered hideg optikájával Balla kezéből, hanem egy érző, gondolkodó ember szeme” (Útközben. katalógus, Székesfehérvár, 1978.) És bár már nem fényképez egy ideje, a magyar fotográfia ügye cseppet sem közömbös számára. Olyat tett, amit még senki a pályatársai közül. 1999. március 18-án magánvagyonából Demeter-díjat alapított mindazok számára, akik önzetlenül tettek és tesznek a hazai fotóművészetért. A díjat öttagú kuratórium ítéli oda. Hetvenedik születésnapján, 2001. május 4-én adták át az elsőt. E sorok írója nagyon büszke, hogy őt tisztelte meg a díjjal. A következő évben a Franciaországban élő Zaránd Gyula, a harmadikban Haris László kapta meg. És ennél többet már ehelyt Balla Demeterről nem tudok, és nem is akarok mondani.


A cikkben szereplő művészek:

Balla Demeter