Tudósítás egy egyszer volt világból

2013., kormendigaleria.hu


Az Önök kedvéért megpróbálom felidézni a ráismerés nagy pillanatát. Akkoriban lehetett, amikor Hajdú József a Postai Tervezőintézet fényképésze, sok-sok pénzkeresetből, munkaköri kötelesség gyanánt csinált műszaki felvétel után kölcsönadott munkaerőként először került be a Postamúzeumba, s ott rászabadult a régi fotókra. Erdélyi Mór, Kerny István és mindenekelőtt a szerintem azóta sem felülmúlt Klösz György…


Meglehetősen jó névsor egy, a muzeológiában, a fotótörténetben járatlan ifjonc számára, nemde? Ilyen helyzetben általában három lehetséges út kínálkozik, az első kettő szerintem járásra érdemtelen, csak megemlítem, borzadjanak velem egy kicsit. Tehát előfordulhat, hogy az ilyen helyzetbe kerülő fényképész vállat von, elfintorítja az orrát, s azt mondja, ócska, régi fotók, fúj. Ne minősítsem, ugye? A másik csoportba tartozó egyed elismeri ugyan az elődök teljesítményét, elvégzi kötelességét az ilyen képekkel, de alig várja a pillanatot, amikor kiléphet a múzeum kapuján, s előveheti csiriviri automata fényképezőgépét. Véleményem ezúttal is megtartva magamnak. És van a harmadik megoldást választó ifjú fényképész, akit én ezért nagyon kedvelek, s ez Hajdú Józsi. Mit gondolnak, mit csinált? Elmondom. Kiválasztott egy nagyméretű, vastag barna kartonra kasírozott, albuminos eljárással készült Klösz fotót, mely, ha jól emlékszem, az Erzsébet telefonközpont kapcsolótermét ábrázolta, úgy 1905 körül. Szép fotó, annyi szent, a kapcsolótáblák hosszú sora előtt, ahol a csinos kisasszonyok fejhallgatóval a fejükön kézzel dugdosták össze a hívó és a hívott vonalát, még ott sétál a teremfelügyelő is, nehogy valami kíváncsi fruska benne felejtkezzen az általa kapcsolt beszélgetésben… Hja, akkor erre még adtak a szolgáltatók, na mindegy. Lényeg a lényeg, a legfeljebb 30 cm oldalhosszúságú képen lévő terem leghátsó falán, nagyjából 3 milliméteres nagyságban ott volt, van, lesz (ez a fénykép misztikája, de erről majd máskor), tehát a falon felakasztva egy óra. Hajdú fényképész pedig, ki tudja mitől vezéreltetve, fogott egy lupét, s ráhajolva a képre, megnézte hány órakor készült a felvétel. Ez még csak hagyján, biztos kíváncsi típus. De amikor észlelte, hogy az órán csak egy mutató látszik, méghozzá a kicsi, akkor vett egy még erősebb nagyítót, s meglátta, hogy a nagymutató bizony azért nem látszik, mert az expozíció kezdete és vége között eltelt két perc. Nem ez volt az egyetlen ilyen élménye. „A múltkor Beller Rezső felvételét nézegettem, postások népes küldöttsége áll a Parlament lépcsőin, valamikor a századfordulón. Ezen a képen felfedeztem az egyik küldött kezén egy pecsétgyűrűt. Egy ezerfős csoportképen! Hihetetlen, hogy mire voltak képesek ezek a régi fényképészek.” És innentől Hajdú fényképésznek vége lett. Meg lett lőve. Vásárolt vagy kapott, ki emlékszik már erre, Csehszlovákiából egy 13x18 cm-es Magnola fényképezőgépet, a hozzá tartozó állvánnyal, 6 kazettával és ilymódon felszerelkezve, elindult világgá. Elment elébb Rudabányára és az emberteremtette, de otthagyott, ember nélküli, de nem embertelen világban állította fel gépét. Begyógyulatlan sebhelyeket mutatott meg a Föld testén, sebészi precizitással. Na ja, mondhatnák, és akkor mi van? Mindenki, mindennap láthat ilyet, feltéve, hogy nyitott szemmel jár Magyarországon. S ha még mindennek tetejében van fényképezőgépe is, hát ezt könnyűszerrel megörökítheti utódainak. Igen ám, de Hajdú Józsi az elhagyott bányákat, aztán később a lepusztult budapesti gyárépületeket, még utána a már rég elporladt emberek vázát alkotó csontokról készült röntgen-hang-lemez-fotóit, majd beszáradt ruskótól foltos teáskészletét, a pőrére vetkőztetett húsvéti csokinyulacskát is szépnek látja, s ezt a szépséget közvetíteni is tudja nekünk fotói által. Mert nemcsak művész, de kiváló mesterember is. És ez így együtt már nagyon szerencsés konstelláció. Hajdú fotográfus minden képében egy saját világot teremt, s ez sem kis dolog. Az általa konstruált világban természetesen ő az egyetlen aktív lény, ő szemléli, vizsgálgatja embertársai nyomait. Meg van róluk a véleménye, bár ezt hallani nem nagyon halljuk tőle, miután nem a szavak embere ő, hanem képész, de mégis kikövetkeztethetjük. Miből is? Menjenek közel fotóihoz, keressenek – akár nagyítóval is – egyetlen emberszerű élőlényt rajtuk. Ha találnak, akkor vesztettem, de ha nem, akkor előfordulhat, hogy igazat mondtam. Lépjünk tovább! Egy-két tucatnyi képénél ez lehetne akár véletlen is, de ő már két évtizede így fényképez, s semmi jelét nem mutatja, hogy ezen alapvetően változtatni kívánna. Mondhatnák az őt nem ismerők, hogy mizantróp a fiú bizonnyal, embergyűlölő. Ne bonyolódjunk bele bonyolult elméleti vitákba, mert Hajdú József, született Ormosbányán, 1961-ben, nem ilyen, s szépszámú ismerőse, barátja azonnal kikérné a hamis feltételezést. Magának. De hát akkor miről is van itt szó tulajdonképpen?
Első, két évtizeddel ezelőtti kiállításán bezárt, elhagyott bányák fényképeit tette közszemlére. Ez persze nem akármi. Tegyenek kísérletet! Fényképezzék le a szomszéd húszéves bombázó lánykáját és a nagymamáját! Ugyanakkor, ugyanazzal a géppel, ugyanolyan körülmények között. Az eredményt sejthetik. A nagymama talán szép lesz, de Jucika? Ahhoz kicsit több előkészület kell. Szóval valahogy így van ezzel az ebek harmincadjára odahagyott, kifosztott világgal is. Ha valaki a telefonjával képezi le, majdnem biztos, hogy nem ugyanazt a hatást éri el, mint Józsika az ő látszólag idejétmúlt, és látszólag nehézkes és valóban nagy kamerájával. „1988-89 körül kezdtem el gyárakat fényképezni, de csak 1990-ben, a változás évében vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az elsősorban külső kerületekben található gyönyörű gyárépületek sorsa megpecsételődött. A kilencvenes évek első fele ideális volt a fényképezéshez. A Budapest Gyűjtemény megbízólevelével szinte bármelyik gyárba bejutottam, s néha még kísérőt is kaptam, aki segítette (vagy éppen hátráltatta) a munkámat. Az 1990 és 1997 között készült fotókból a Városháza Kiadó Ipari táj címmel 1998-ban megjelentette egy albumomat Az én Budapestem sorozatban. A könyv bemutatásakor már volt jó néhány épület, amelyet addigra lebontottak, s a folyamat – úgy tűnik – nem állt meg.” (Hajdú József, 2004. február 10.) Ezek a többségükben a tizenkilencedik század második felében emelt gyárépületek átvészeltek két világháborút, egy forradalmat, meg még ezt-azt, de a békés rendszerváltozást már nem úszták meg. És gondolhatnak bármit, én ettől függetlenül úgy érzem, nem gazdagodott, de sokkal inkább szegényedett a város a Csavargyár helyére épített könnyűszerkezetes plázával, vagy a felismerhetetlenségig átépített Ganzzal, Hajógyárral, Gázgyárral, egykori textilüzemekkel. Egy olyan kultúra semmisült meg velük, melynek helyébe ócskább, silányabb, talmibb lépett. És ez már nem csak a régi épületek siratása... Gera Mihály írta az Ipari táj kötet bevezető tanulmányát. Nem fukarkodott az elismeréssel, pedig amúgy meglehetősen kimondós, fullánkos nyelvű, szarkasztikus, kritikus szemléletű. Józsika személyisége, produktuma láthatólag őt is levette a lábáról. „Őszintén szólva, még így is, omladozva, málló vakolattal is lenyűgözőek. Önálló egyéniség valamennyi. Hinni sem akarunk a szemünknek, olvasván, hogy e tetszetős épületek egyike vágóhíd, a másik malom, a harmadik hizlalda, sörgyár vagy éppen kazánház. Bizonyosságául annak, hogy egykoron a hasznosság mellett a látványos szépségre is törekedtek az építészek. Hajdú József mindent megtesz annak érdekében, hogy helyzetbe hozza, a legjobb, legelőnyösebb oldalukról mutassa meg ezeket a hatalmas tömegük ellenére kecses, méltóságteljes épületeket.” Poétikusabb nála a csak Ng. szignóval jelzett szerző az Octogon 1998. 2. számában.: „Gyönyörűek, mint a nagyon öreg színésznők jutalomjáték után, amikor összecsapódik a függöny. Hajdú minden tehetségével a tárgyra koncentrál, kivárja a legjobb fényviszonyokat, nem magát valósítja meg, hanem a fénykép legjobb lehetőségét. Ebben a könyvben idő van, érezni lehet, hogy a képek készítője alapos előkészületek után exponált….”
Nem áll elődök nélkül a Postamúzeum immáron nem csak általam dicsért, jeles fényképésze, ha felágaskodik. és kicsit előre néz, az előtte állók sorában olyan kivételes nagyságokat is lát, mint az Allinari fivérek, Edouard Baldus, Eugen Atget, vagy éppen honi szívünk megdobogtatásáért a már emlegetett Klösz György. Hasonlóan hozzájuk, ő is főleg nagy formátumú negatívokra készíti fekete-fehér képeit. A technikából eredően, ugye, nem kell mondanom, nem egy kimondott pillanatfényképész, nem érdeklik a másodperc százhuszonötöd része alatt megtörténő dolgok. Neki más, intimebb, sajátabb viszonya van az Idővel. Ennek megfelelően felvételeit gondosan megtervezi, kidolgozza, gondolatilag, kompozicionálisan éppúgy, mint technikailag. Tovább élteti a hagyományos fényképezés értékeit. Kerekes Gábor véleménye szerint: „Kőbánya című, tizenkét képes sorozata szupernaturalista módon, a legapróbb részletekig terjedően, precíz, valós tónusértékek felvonultatásával a műfaj reprezentánsa. A műfaj feltételezi a technikai tudás magas szintű alkalmazását. Függetleníti magát a tartalomtól, tiszta fotográfia. Hangsúlyozottan a forma gyönyörködtetése a cél.” (A Negyedik…i.m.) Hajdú az útján következetesen lépdel, vagy teker sárga színű kerékpárján, s mindeközben magas fokú tudatosság jellemzi. Nem kapkod, nem improvizál. Ő ilyen. „Néhány éve bezárt külszíni bányákat fényképeztem Rudabányán, Kőbányán. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy épp csak elvonult az emberhad, és a természet máris kezdte visszafoglalni a területeket. Tulajdonképpen logikus lépés volt, hogy a bezárt bányák után a lebontásra, halálra ítélt épületek felé fordultam. Angyalföldön, ahol lakom, is van rá példa elég, de sokat járok a Váci út környékén, Kőbányán, Soroksáron is.” (Szilágyi: A régi mesterek… Népszabadság, 1994. dec. 6) „Egy citromsárga biciklin vagy a BKV járművein járom a várost, és ha megtetszik valami, azt megjegyzem. Újabban egy kisfilmes fényképezőgéppel is készítek feljegyzéseket, vázlatokat. Azután vissza-visszatérek egy-egy helyszínre. Az épületeket azért is jó fényképezni, mert nem szaladnak el. Nyugodtan meg lehet nézni, meg lehet figyelni az évszakok váltakozását, a fényviszonyokat, a felhőket és hogy mikor van a lefényképezendő objektum előtt a legkevesebb parkoló autó. A megfigyelések alapján eldönti az ember, hogy mikor menjen vissza most már nagyobb formátumú, 9x12 vagy 13x18 cm-es kamerával. Ha nem sikerül a felvétel, meg lehet ismételni. Szóval, tulajdonképpen hálás téma az épületfotózás – hacsak nem szorítja az embert a határidő, mert akkor inkább csak szenvedés az egész….”
Fotózott persze mást is a műveléssel felhagyott bányák, a funkciójukat vesztett és ezáltal halálra ítélt gyárépületeken túl. Mindenkit meglepett az azóta sajnos bezárt nyolcadik kerületi Bolt Galéria falán látható 1998-as kiállítása, melynek X-ray Records volt a címe, és dr. Nyulászi András, a Mentőkórház orvosa nyitotta meg. Első ránézésre hátborzongató látvány fogadott bennünket. Eredeti funkciójukat vesztett orvosi röntgenfelvételek mentek itt át sokszoros metamorfózison. Az ezerkilencszázharmincas években a törött kart, sérült koponyát, a mellkast vizsgáló felvételek, miután feladatukat ellátták, szemétbe, jobb esetben a bennük lévő ezüst kinyerése végett újrafelhasználásra kerültek. Néhány élelmes és nyersanyaghiánnyal küzdő hangrögzítő felfedezte, hogy a vastag műanyag hordozón lévő, emulzióval bevont felületű szavatosságát vesztett röntgenfelvétel kiválóan alkalmas arra, hogy az akkor használatos hangvágó berendezéssel 78-as fordulaton bármiféle felvételeket megörökítsen. És ha már felfedezte, meg is csinálta. A rádióból felvett zenéket, előadásokat, ünnepi szónoklatokat metszettek a lábszárcsontok, koponyák képeire. Innen már sima volt az út, körbevágták, ráragasztottak egy nyalókás vinyettát, s ráírták hogy például Kapitány Anna énekli a Szép esténk van című slágerét. Azért ezt választottam, mert ez még megvan, s tényleg énekli, néhány kiállításmegnyitón hallhatta is a közönség. Mert Hajdúnak erre a kivételesen erős munkájára vevő volt a világ. A képek eljutottak a világ legnagyobb fotós kiállítására, a kölni Fotokinára, majd a Berlini Művészeti Akadémiára, a Műcsarnok Médiamodell kiállítására, a Ludwig Múzeum Digitalizált testek tárlatára, de még Új Delhiben, meg a Nessim Galériában is láthatták. A film emulziója egykoron a röntgensugarak rajzolta képet fogadta magába, utóbb pedig a lemezvágó tű karcolta barázdákba rejtett hangokat. Ebből a furcsa együttélésből Hajdú aztán fotóművészeti objekteket, 9x12-es polaroid negatív síkfilmeket, kontaktmásolatokat és fekete-fehér analóg nagyításokat csinált. Röntgenlemezekre vágott hanglemezekről készített kontaktjai szerintem az utóbbi évek legjobb kortárs fotói közé tartoznak. Így ír erről Trencsényi Zoltán: „A látvány több mint meghökkentő: egy koponya kerekre vágott röntgenképe forog a lemezjátszó korongján, a filmbe metszett barázdákról pedig Kapitány Anna Szép esténk lesz című slágere hangzik föl. Egy mellkast ábrázoló negatívról meg a Baracknyílás idején című dal. Mondhatnánk: a muzsika és az ének ebben az esetben valóban a lélek mélységéről csendül fel, de ne legyünk morbidak, már csak azért sem, mert a harmincas években még véletlenül sem vicc, netán valami szürrealista árukapcsolás miatt készültek a röntgennegatív hanglemezek. Leleményes amatőrök és a Magyar Rádió hangmérnökei az alapanyag hiánya miatt rögzítették a zenét vagy az ünnepi beszédeket kiselejtezett, emulzióval bevont röntgenfilmekre.(…) Hajdú József ezúttal is észrevett és továbbgondolt valamit, amit a kissé figyelmetlenebb és kevésbé érzékeny ember könnyen befejezettnek és véglegesnek gondolna.” (Röntgenképekről szól …im)
Teaképeit Polaroid 55 pozitív-negatív anyagra készítette. Sorra vette a teafőzés szertartásos rendjéhez használt, hangsúlyozom, használt eszközeit, s mindegyiket alapfunkciójától elérő feladatra kényszerítette. Modellek lettek Hajdú fényképezőgépe előtt. Az üvegpohár szélére évek során rakódott lepedék, a porcelán alján leülepedett üledék, a szűrők… mind-mind egy kivételes ital sajátos szertartásrendjének vizualizált megjelenése. Érdekes módon „az idő reinkarnálódása lesz monumentummá” ezeken a képein, írja Szűcs Károly művészettörténész a katalógus előszavában. És még ezt is: „A WABI, a japán esztétika harmóniajátékának legkisebb egysége mutatkozik előttünk. A forma és a szellem (anyag és illat, pára, lélegzet) mély, de alig észrevehető egymásba rejtőzésének állapota, az aligcselekvésben, az aligjelenlétben növelt lét. Hajdú József fényképei a kicsinek, jellegtelennek tűnő dolgot – a tea életét – növelik szoborművé, monumentummá.” Ne felejtsem el hozzátenni, hogy ez is a Bolt Galériában valósult meg, s nem lehetünk eléggé hálásak Detvay Jenő galeristának, hogy minden kiállításához aprócska, de minden lényeget magába foglaló katalógust csinált. „Az utóbbi időben, a Teaképek című sorozatban a teakészítéshez használt eszközeimet fényképeztem szuperközeliben, érdekes beállításokban. Az évek óta csupán elöblített eszközök patinát kaptak, elszíneződtek. A kis részleteket 50x60-as nagyításokban állítottam ki. Három éve gondolkodom az ötleten, ezek a tárgyak az ember legszemélyesebb holmijai közé tartoznak, melyeket naponta kézbe vesz és hangulatától függően mindig másnak látja.”
A tudósítás egy egyszer volt világból tudósító fényképészről mára véget ért. Folyt. köv.


A cikkben szereplő művészek:

Hajdú József