A fényképész meséje
Stalter György berlini és józsefvárosi képei Berlinben
2013., kormendigaleria.hu
NobisKum (a latin nobiscum, azaz velünk szókapcsolatból) kulturális csereprogram első felvonásaként rendezték meg 2011-ben a berlini Collegium Hungaricumban Stalter György „Neukölln – Nyolcker" című kiállítását, amelynek anyagát korábban a budapesti Józsefvárosban, majd pedig Moholy-Nagy ösztöndíjasként a berlini Neukölln negyedben készült fényképeiből válogatta Baksa-Soós Vera kurátor.
A program folytatásaként 2012. júliusában egy héten keresztül találkozhattak a két nagyon különböző paraméterekkel rendelkező, mégis sok vonásukban egymásra hasonlító kerület, Neukölln és a budapesti VIII. kerület fiataljai közül azok, akik részesei lehettek a CultureDemocracy elnevezésű, Boros Anikó, Anna-Lena Nowicki és Szauder Dávid alapította szervezet csereprogramjának. A nyári rendezvény, amelyen 14 fiatal dolgozott együtt a fotográfia, a film, a költészet, a zene és egyéb műfajok keretei között, több szervezet, a CultureDemocracy mellett a Collegium Hungaricum Berlin, a GskA (Gesellschaft für sozial-kulturelle Arbeit mbH – Projekt Outreach), a Kesztyűgyár Közösségi Ház és a Megálló Csoport Alapítvány együttműködésében valósult meg.
Stalter néhány évvel ezelőtt Budapesten készült felvételei a Város a városban című albumban jelentek meg. Ezek a fotók korábbi munkáitól jelentősen eltértek, mivel kilépett a szociodokumentarista sorozatoknál szokásos fekete-fehér világból, és áttért a színes képekre. Ez nála viszont nem csupán technikai váltást, de mindenképp szemléletváltást is jelentett. A sötét tónusú, komor hangulatú látványt felváltotta egy bár nem mindig derűs, de szó szerint színes képi világ. A képek színeit pedig a néző mindig a helyekre és a bemutatott helyeken látható emberekre, hangulatukra, lelkiállapotukra, életkörülményeikre vonatkoztatja. A szín itt nem csupán a látható világ színeinek kémiai „reprodukálását” jelenti, hanem meghatározott funkciója van, amint azt Stalter György maga is állítja az albumában olvasható beszélgetésben. Gyakran még színes vakufényt vagy lámpákat is használt, amivel még inkább erősítette azokat a színekhez kapcsolódó asszociációkból fakadó érzéseket, amelyek hagyományosan amúgy is hozzájuk tapadnak. De sokszor éppen ezekkel a szokásos panelekkel szakított, amikor átszínezte a fény segítségével a gép előtt állókat, ruhájukat, tárgyaikat.
Végső soron persze mindegy, hogy milyen színek uralják ezeket a negyedeket, a belső vagy hátsó udvarokat, kapualjakat, üzletbelsőket, kocsmai alkóvokat. A lényeg, hogy Stalter szándékosan távolodni akart a hagyományos látványvilágtól, amely alapján a saját tapasztalatra rácáfolva még nyomasztóbbnak, reménytelenebbnek és komorabbnak tűnik ez a közeg, függetlenül annak valóban látható nyomorúságától, ugyanakkor sokszínűségétől, kulturális sokféleségétől. Stalter ezért is határozta el, hogy kiszínezi ezt a közeget, mert számára már nem a „realisztikus” látvány volt a fontos, nem valamilyen vélt valóság visszaadása, hanem az a tarkaság, amely metaforikusan is leírja ezt a közeget. Ez a tónusgazdagság kevéssé nyilvánvaló a VIII. kerület kapcsán, amely inkább sötét árnyalataival, fogadja az arra járót és talán csak azok számára mutatja meg derűsebb arcát, akik rendszeresen fordulnak meg erre, és nem csak kívülálló idegenként járnak az utcákon, az itteni boltokban, házakban, udvarokon, hanem régi jó ismerősökként.
Neuköllnben, Berlin egyik legproblémásabb kerületében azonban alapvetően más a helyzet, ami az arra látogató vagy a felszínesen tájékozódó számára nem lehet nyilvánvaló. Ennek a városrésznek a neve az átlagos magyar utazó számára nem sokat mond. Az egykor Nyugat-Berlin amerikai megszállási övezetében fekvő városrész mindig is kiesett a turistaútvonalak vonzáskörzetéből. Pedig ennek a „kerületnek” is megvannak azok a szokásos látványosságai, mint más városrészeknek: kastély, park, városháza, templomok, valamint a hetvenes évek elején épült, a korszak várostervezésének legtöbb hibáját jól szemléltető, mostanában közösségi kezdeményezéseknek köszönhetően kicsit magára találó „modern lakótelep”, a Gorpiusstadt. Bár szinte minden olyan jellegzetességgel bír, mint más negyedek, talán a nagy távolság a városközpontoktól okozhatja, hogy errefelé alig téved olyan, aki nem ezen a környéken él. Holott korábban, a nyolcvanas években, amikor igazi lakásínség jellemezte a várost, erre is jártak illegális házfoglalók, mint a szomszédos Kreuzbergben. Az utóbbi évtizedben viszont más városrészekkel ellentétben már kevésbé csábította a nyugatnémet tartományokból ide vándorló, szabadabb légkörre vágyó, alternatív életformákra fogékony fiatalokat az olcsó lakbér. A pesti romkocsmák világát idéző, azt preferáló fiatalok kicsit perverz vonzódása a posztszocialista lepukkantság és a csendes, de előrehaladott rothadás iránt, amit korábban a Prenzlauer Berg kínált a maga sajátos, mintegy negyven évig valóban szó szerint értendő világvége hangulatával a várost sokáig kettéhasító fal árnyékában, az Neukölln munkás és kispolgári világában, ahol a szorgos és öntudatos helybéliek sokáig mindennek inkább ellene hatottak, itt nem találhatott megfelelő tárgyára. Időközben pedig a korábbi évtizedekben jelentős, folyamatos elvándorlás a sokáig kilátástalannak tűnő, a politikai helyzetből adódó gazdasági viszonyok miatt üres és egyre olcsóbb bérlakások százai váltak vonzó célponttá az eleinte leginkább csak „vendégmunkásként” Berlinbe érkezők számára, akik többsége a legkülönfélébb, de az utóbbi évekig főleg Európán kívüli országokból érkeztek.
Stalter ezeknek a berlini utcáknak, az ott élő különféle embereknek a bemutatására ugyan nem azt az analóg, kereszthívásos technikát alkalmazta, mint korábban a Józsefvárosban, de megmaradt a színes felvételeknél. Ennek köszönhetően egy tarka világ jelenik meg előttünk, amely így – legalábbis a felszínen, külsőségeiben – nem annyira a reménytelenség látszatát kelti, mint sokkal inkább egy sokszínű közösségnek otthont adó közeg inkább barátságos és toleráns, semmint ellenséges vagy elutasító hangulatát. Ami azonban a képeken nem látszik, viszont a városrész polgármesterének néhány hete a Zeit című német hetilapnak adott interjújából egyértelművé válik, a kerület vezetőjét, az itt élőket egészen más jellegű problémák foglalkoztatják, mint a józsefvárosiakat. Itt nem a kilátástalansággal, az egyre gyorsuló egzisztenciális ellehetetlenüléssel küzdenek a helyiek. Ehelyett az integráció a legfontosabb fogalom ebben a beszélgetésben. A polgármester szerint ez itt annyit kell, hogy jelentsen mindenki – és hangsúlyosan nem csak az egykori és új bevándorlók – számára, hogy elfogadják azokat a „játékszabályokat”, amelyek mindegyikük számára lehetővé teszi legalábbis az egymás mellett élést, a másik elfogadását. De az az elvárás is megfogalmazódott a polgármester részéről, hogy minden itt élő hajlandó legyen iskolába járatni gyermekeit, ami szerinte nem lehet önös, hanem csakis kifejezetten közösségi érdek.
Stalter képei tanúsága szerint itt nem csak törökországi vagy más, a Közel-keletről elvándorolt muzulmánok, de afrikaiak, és persze németek is élnek, igaz, utóbbiak immár masszív kisebbségben, ami persze a városnak nem csak erre az egy kerületére érvényes. De mint sok más helyen, az itt élők az otthonukon kívül intenzíven belakják az utcákat is, használják a közteret, ami további lehetőséget ad arra, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, megismerjék egymást, és ezáltal megtanulják legalábbis elfogadni, ha nem is teljesen megérteni a másikat. A bandaháborúk, amelyek olykor-olykor komoly aggodalmat okoznak a helyi közigazgatás vezetőinek, nem a különböző „kultúrák összecsapásából” fakadnak. A néhány évvel ezelőtt a Rütli iskolában uralkodó áldatlan viszonyok miatt kipattant országos jelentőségű botrány hátterében sem az „őslakosok” és a bevándorlók közötti „rasszista” indíttatású konfliktusok álltak, hanem a „bevándorlók” gyermekeiből összeállt különféle „érdekcsoportok” folytonos torzsalkodásai kerültek be az iskola falai közé, aminek következtében a pedagógusok már képtelenek voltak elvégezni alapvető tanári feladataikat.
Ha valaki járt az utóbbi években Berlinbe, az minden további nélkül felismerheti Stalter képein a várost. Minden bizonnyal ráismer a tipikus architektúrára, a tarka üzletportálokra, a mindennapi tevékenységekkel együtt járó szemétre, gyümölcsös és zöldséges ládákra, dobozokra, kézikocsikra, akár a tipikus arcokra, sajátos öltözékekre és persze a csak Berlinre jellemző járdaburkolatra. A felvételek akár a város bármelyik hasonló karakterű részén is készülhettek volna. Ha nem hívják fel rá a figyelmet, csak a bennfentesek ismerik fel, és tudják beazonosítani az utcarészleteket, üzletportálokat.
Stalter sorozatának ugyanakkor van egy másik része is, amelyben nem csak a fővárosra jellemző, kiskertes övezetek egyikének a világába enged betekintést. A klein-aber-mein (kicsi, de az enyém) nemcsak a valóságosan létező szocialista NDK-ban volt lényeges szociálpolitikai intézmény. Már csak azért sem, mert a köznyelvben többek között az orvos és tanár Moritz Schreber nevével jelzett kolóniák már a XIX. században is inkább szolgáltak a szegénységből fakadó élelmezési gondok enyhítése mellet arra, hogy a szabadidő eltöltésének „értelmes” és jól szabályozott kereteket biztosítsanak. Az egykori Nyugat-Berlinben, a fal túloldalán is több ilyen „telep” állt és működött, örvendett nagy népszerűségnek használói körében.
Stalter képeivel egy igazi kispolgári „édenkertet” tár fel előttünk, ahol korlátozottan ugyan, de szinte minden valósággá válhatott, amiről ezek az emberek álmodtak, amit ők a jó élet fogalma alatt értettek. Sok zöld, tarka virágok, medence, árnyat adó fák, csend és nyugalom, menedék a zsúfolt város zajos miliőjéből, ahol mindenki kedve szerint matathat, pihenhet, díszíthet vagy – ameddig a többiek nyugalmát tiszteletben tartja – akár mulathat is. A gipsz vagy műanyag madarak, szélmalmok törpék, a szomszédokat nem zavaró kutyakölykök egy álomvilág valóságos díszletei a gondosan nyírt sövények és bukszusok árnyékában, amelyek azonban a felébredést követően nem akadályozzák az ide járókat abban, hogy szembenézzenek a hétköznapi problémákkal is. Csak átmeneti menedékek, a feltöltődés, a rendelkezésre álló szabad idő kitöltésének színhelyei ezek a kertek, ahol a „németség” egyik, a magyar vidékről egykor jól ismert jellemzője, a pedantéria, a rend és tisztaság uralkodik, például a kaviccsal felszórt, mindig frissen gereblyézett utakon. Itt akár még a német trikolór is lengedezhet mások irritálása nélkül, legalábbis a legutóbbi, Németországban rendezett labdarúgó világbajnokság óta, emlékeztetve az egykor Ludwig Adolf Wilhelm von Lützow által a napóleoni seregek ellen, a szuverenitás megőrzése érdekében verbuvált szabadcsapatok, majd a jénai diákegylet egyenruháján domináló színekre. Ugyanakkor ebben a kissé zárt világban is egyre inkább el és befogadják a kerület más vallású, etnikumú lakóit is, akik ezzel határozottan mutatják ki, hogy az alapvető sajátosságok megőrzése mellett már nem is válhatnának valódibb németekké. Talán nem is annyira a kertészkedés, a folytonos szöszmötölés az, ami ide vonzza őket, hanem az új kapcsolatok lehetősége, az, hogy beszédbe elegyedhessenek a saját közösségükön kívül élőkkel is.
A józsefvárosi anyaghoz hasonlóan itt is él Stalter a színes fények lehetőségével. És itt is szükséges a színek hangsúlyozása. A közeg gazdag koloritja kiköveteli, hogy reflektáljon arra saját eszközeivel. A harsogó vörösök, a piszkos zöldek, a mély kékek és ezek megannyi keveréke tarkítja az amúgy lehangoló utcákat, amelyek helyenként még itt is magukon viselik a háborús nyomokat, vagy a hetvenes évek újjáépítési lázában fogant igencsak ellenmondásos eredményeket. A józsefvárosi sorozatban a különféle „labortrükkökkel” sokkal inkább egy szürreális mesevilágot varázsolt oda, ahol az eredeti miliő szerinte már tűnőfélben van. Ezt az általa elmondott mesét mutatta be 2010-es albumában, amelynek ő az igazi főszereplője, a fotográfus, aki a varázskamerájában elrejtett mágikus filmmel csempész vidámságot, örömöt, egy kis meleget és néha mosolyt ebbe a szürkés és hideg világba.
Berlinben azonban nem várta Staltert semmi mesébe illő. Itt a racionalizmus, a célszerűség és a jól-rosszul működő struktúrák határozzák meg a mindennapokat, keretbe foglalva az emberi kapcsolatokat, az érzelmeket, az indulatokat. Stalter pesti mesehőse itt kíváncsiskodóvá válik, aki szakértelemmel pótolja a személyesen megélt kapcsolatok hiányát. A varázskamera kutakodva pásztázza az arcokat, a ruhákat, a boltok elé kirakott megannyi csecsebecsét, a szokatlan öltözékeket, a koszló festéket, a harsány feliratokat, a nyomasztóan buta dekorációkat. Összességében azonban mégis olyan képet mutat, amely egy működő világot tár elénk, amelyben mindenkinek és mindennek helye van, aki és ami egyszer a véletlen szeszélye folytán idevetődött.
Neukölln és Józsefváros. Nehéz a kettő között párhuzamot vonni a szociális helyzetüket tekintve, de a mesemondó krónikás Stalter sorozatait illetően is. Nem mintha valami is rossz lenne. Sőt. Profizmusa itt is ugyanazzal az empátiával párosul, mint Budapesten. Mert itt is azzal közelít mindenkihez és mindenhez, amihez az előbbieknek közük van – ahogy mindig is tette, türelemmel és megértéssel. De a varázslat itt elmarad. Ez a világ nem mesékre, esti altatódalra vár. Nem álmok átszőtte világban élnek az itteniek. Csak azt tekintik valósnak, amiért ők tettek valamit, amiért ők dolgoztak meg, akár saját belső világukban, akár a tágabb „kiez”-ben, a helyiek önszerveződő laza közösségeként működő városrészben.
– Pfisztner Gábor
A cikkben szereplő művészek: