Keleti kortársak: Benkő és Štreit fotói Budapesten
2013., artportal.hu
A média és a kiállításpolitika felelőssége, hogy jellemzően többet tudunk a kortárs Nyugat-Európai művészekről, mint a közvetlen a környezetünkben Közép-Kelet-Európában alkotókról.
Pedig ha összehasonlítjuk a párhuzamos művészeti törekvéseket a régión belül, az átfedések és a különbözőségek is sokkal beszédesebbek és tanulságosabbak.
Benkő Imre és Jindřich Štreit fotóiból a Budapest Kiállítóteremben látható valogatás, amely a két életmű párhuzamait keresi. Benkő érzékeny, analítikus munkáin keresztül a rendszerváltás lassú erjedésszerű folyamata is kitapintható. Streit képein, akár Magyarországon, Csehszlovákiában, Oroszországban vagy Angliában készültek, ugyanazok a nehéz sorsú munkások rajzolódnak ki hangsúlyos mozdulataik és szegény szagú környezetük által, mintegy visszaigazolva a tételt, hogy az adott kép legfontosabb alkotóeleme a fotós projekciója. Benkő Imre projekciója már az expozíció pillanatában összeáll; feszesen komponál, képein nincs egyetlen elvehető vagy hozzáadható részlet, a film negatívját keretező fekete sáv is gyakran megjelenik. Ez szinte Benkő védjegye, egy sajtó számára dolgozó autonóm művész védekezése a szerkesztői túlkapások ellen, melyhez egyre inkább hozzáadódik egy másik olvasat: az analóg fotó hangsúlyozása, kiemelése a digitalis képfolyamból, és talán felidézi a kontaktmásolat – mint előtűnőfélben lévő fogalom – iránti nosztalgiát is sokakban.
A képcímek mindkét alkotónál csak a helyszínt és az évszámot jelölik meg, ezzel is aláhúzva a riportfotó jelleget, a valóságábrázolásra fektetett hangsúlyt.
Jindřich Štreit tévét cipelő, köpcös, stüszikalapos krizovi figurája akár a Roncsfilmből is érkezhetett volna. Ez a szeretetteli de néha groteszk felé hajló ábrázolás mindkét művészt jellemzi. Akárcsak a kép a képben technika alkalmazása, mint például a munkásnő fölötti Mária kép, vagy egy tárgyalóteremre lepillantó Ceausescu portré megjelenése. Közép-Európában ez a műfaj sajátos mellékízt nyert, itt egy falon függő tépett Lenin kép a sorok közötti kritikával egyenértékű kommentnek számított. Benkő reflektál az utcák falragaszaira is, könnyed mikronarratívát teremt a Bástya mozi Rendőrakadémia plakátja és az előtte elsuhanó két bizonytalannak tűnő rendőrjárőr között (1989), Az Orczy téri (1990) látleleten plakáterdő idézi a rendszerváltó lendületet, az ott ácsorgó fáradt és közönyös figurák pedig mintha már előrevetítenék a következő évtizedeket. Benkő fotói gyakran egy jól behatárolható korszak esszenciáját ragadják torkon. Kisdiófa utca (2003) című képén (talán az ott parkoló Barkas miatt) csak a címből válik egyértelművé a készítés időpontja, a fotó akár évtizedekkel korábbi is lehetne – itt egy olyan kerületet látunk ahol az idő is más törvényeknek engedelmeskedik.
A metróban készült portrék és a vizuális információtúladagolással fenyegető utcaképek a nagy elődre, Walker Evans-ra utalnak. Az utcák hangulatát költőien megragadó Evans, gyakran mintha apjának szavait hallotta volna miközben félig tudatalattijába merülve exponált “ Miért pont ezekre a jelenetekre koncertrálsz? Ezek olyan nyomasztóak. Miért nem figyelsz az élet szép dolgaira?” De Evans, ahogy egyik vallomásában elmondta, mindig óvakodott a túlzott optimizmustól, képeinek egyik célja a mindenkori hatalom zavarba hozása volt. Ez a fajta társadalmi lelkiismeret Benkő és Štreit képeinek láttán is eszünkbe juthat. Szívesen megkérdezném az alkotókat, hogy véleményük szerint a hatalom mai birtokosait milyen képekkel lehet zavarba hozni? Lehet-e egyáltalán?
Tükörben, tisztábban, Jindřich Štreit és Benkő Imre.
Budapest Galéria - Budapest Kiállítóterem, május 19-ig.
Szerző: Csizmadia Alexa
A cikkben szereplő művészek: