Egyedül is jó, de még jobb ketten

2009., www.otvenentul.hu


Rappai Zsuzsa és Kemény Zoltán: két egymás mellett futó sikeres pálya, amelyet a közös munka és a házasság is összeköt.


Ritkán jegyezzük meg azoknak a képszerkesztőknek, művészeti vezetőknek, grafikusoknak a könyvészeti adatok között megbújó nevét, akiknek szakértő kezében válik egységes egésszé, esztétikai remekművé egy könyv. A gyakran együtt, egymás mellett dolgozó házaspár, Rappai Zsuzsa és Kemény Zoltán könyvészeti munkásságát seregnyi kitüntetés, rangos díj és még annál is több gyönyörű könyv dicséri.
A külcsín...
Kemény Zoltán tervezőgrafikus, tipográfus elképzeléseit és megvalósításukat eddig több díjjal ismerték el. Kitüntetések között több mint harminc „Szép Magyar Könyv” díj található. 2007-ben első helyen szerepelt a művészeti könyvek között Lóránt Attila dél-amerikai indiánokról szóló kötete, a szép magyar könyvek között köztársasági elnöki különdíjat kapott Normantas Paulius 14 testvér című alkotása, képeiből kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában és Helsinkiben.
– Miként indult a pályafutásod?
– Annak idején a származásom miatt nem vettek fel az Iparművészeti Főiskolára – hála istennek. Belső építésznek jelentkeztem, pedig mindig is a tervező grafikai munka érdekelt. De akkor ilyen szak nem létezett. Jobb híján elmentem a Révai Nyomdába dolgozni, ahol kitanultam a cinkográfus mesterséget. Állandóan jártam a nyomdát, ahol lehetett, tanultam. Szedőteremtől gépteremig mindent kipróbáltam. Ez volt az a korszak, amikor még mindenhez a kezünket használtunk. Munkám során rengeteg emberrel ismerkedtem meg, kiadók rendeltek tőlem borítókat, plakátokat. Amikor elég sok munkám összegyűlt, és volt közöttük olyan, amit megmutathattam másoknak, külső biztatásra jelentkeztem a Képző- és Iparművészeti Lektorátusba. Ez akkoriban elengedhetetlen volt ahhoz, hogy alkalmazott grafikusként dolgozhassam. Másfél év múlva már annyi megbízatásom volt, hogy jobban kerestem, mint a nyomdában. 1971-től szabadúszó grafikus vagyok, amit időnként hosszabb-rövidebb munkaviszonyok szakítottak meg.
– Nem is kevés. A Corvina Kiadótól kezdve a National Geographicig számtalan helyen találkozhatunk a neveddel.
– Egy váratlan ajánlatot elfogadva lettem a Művészet tervező szerkesztője, 1973-tól 81-ig dolgoztam a folyóiratnál. Ebben a korban egészen máshogy készültek lapok, mint ma. Tanulságos viták, érvelések, próbálkozások során születtek az írások. A lap fénykorában dolgozhattam ott. Lévén egyetlen képzőművészeti magazin, a népművészettől a karikatúrán át, a régészetig minden helyet kapott a lapban, évkönyvet adtunk ki, kiállítást rendeztünk, tematikus számok születtek. 
Ugyancsak váratlanul, egyszer nyaralás közben kaptam az ajánlatot, hogy lennék-e a Corvina művészeti vezetője? Igent mondtam. Nemcsak nagyszerű munkák vártak rám, hanem itt ismertem meg a feleségemet is. Itt készítettem el egyik legkedvesebb könyvemet, Féner Tamás és Scheiber Sándor „…és beszéld el fiaidnak…” című kötetét.
– Mit jelent a számodra egy kiadó művészeti vezetőjeként dolgozni?
– Minden kiadónak kell hogy legyen arculata. A művészeti vezetőnek az a feladata, hogy ezt a stílust a legkisebb kompromisszummal védje és valósítsa meg.
Ez sokszor nagyon nehéz, főleg amikor olyan érvekkel kell szembemenni, mint a pénz.
– Ilyen esetben mennyire vagy kompromisszumkész?
– Felállok, ha nem érzem elfogadhatónak az elvárt engedményeket. Egy határig el lehet menni, de csak addig, ameddig vállalható. Nagyon rossz érzés, amikor magyarázkodni kell egy kifogásolható munka miatt. Mára talán túl sok lett az „alkotótárs” – tulajdonosok, marketingesek, terjesztők –, a feje tetejére állt az értékrend.
– Elképzeléseidet, álmaidat nemcsak a könyvkiadók berkein belül valósítod meg, hanem önálló alkotóként kiállításokon is szerepelsz. Az első önálló kiállításod 2007-ben a Magyar Nemzeti Galériában, Tipokrif címen nyílt meg, és Helsinkiben is nagy sikert aratott.
– Korábban is voltak könyveimből tipográfiai kiállítások. Mindig szerettem festegetni, rajzolni, de nem akartam a nyilvánosság elé lépni egészen addig, amíg ki nem találtam valamit, amit magaménak mondhatok, eredetinek tartok. Mesterségemből fakadóan úgy érzem, hogy tartozom a betűknek. „Emlékműveket” készítettem belőlük, amelyek betűképekké váltak. Ekkor találtam ki a műfajt: tipokrif. Képek betűtöredékekből.

...és a belbecs
Rappai Zsuzsa számtalan díjat, kitüntetést kapott, többek között a Fitz József-díjat, az egyik legrangosabb könyves kitüntetést. Sok könyvet lehetne sorolni, amelyekkel kiérdemelte a díjakat: például a Műemlékvárosok sorozattal, a Párizs, Róma kötetekkel, kiváló munka volt a Boldog békeidők, a Finta József-életműalbum (Corvina), a Királyok könyve (Officina Nova), a Világhíres magyarok vagy a Magyar elsők (Kossuth Kiadó).
– Akár Szentendre kulturális életében, akár a magyar könyvkiadásban számtalanszor találkozhatunk a neveddel. Hogyan kerültél a könyvek, a művészetek világába?
– Első diplomámat a Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán szereztem. A diplomáciát nem szerettem meg, valójában mindig a művészetek izgattak. Ezért elvégeztem az ELTE művészettörténet szakát is. Azért volt hozadéka az első egyetememnek: franciául, oroszul felsőfokon beszélek, de emellett még más nyelveken is elboldogulok. Később, 1975 és 1990 között 15 évig voltam a Corvina Kiadó felelős szerkesztője. Ez a munka meghatározó volt az életemben, imádtam, hiszen izgalmas, szép munkákat kaptam. Azt hittem, a Corvina saját halottja leszek. Aztán eljött az idő, hogy a korábban jól működő, nagy cégek tönkrementek, leépültek. Én is egyik napról a másikra lettem munkanélküli. Sok éven át szabadúszóként léteztem. Sok mindent kipróbálhattam, színesebb lett az életem. 
A kényszerű váltásnak köszönhetem, hogy elkezdtem újságírással foglalkozni. Azóta sok helyre, sokfélét írok. Dolgoztam a Népszabadságnak, a Műértőnek, az Új Művészetnek, a Magyar Iparművészetnek, a Nők Lapjának, a Szentendre és Vidéke állandó szerzője vagyok egy évtizede. És elkezdtem kiállítást is rendezni, ami – úgy érzem – az eddigi tudások, tapasztalatok összegzésévé vált. Ez a rendkívül kreatív, nagy örömet okozó munka a rögtön érzékelhető siker élményét is jelentette számomra. Néhány kiállításomra ma is büszkén gondolok: a magyar kultúra évében Salon de Provence-ban rendeztem meg Szentendre képző- és iparművészeinek bemutatkozó kiállítását. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy megismerhettem Pinuccio Sciola szobrászművészt, és zenélő köveit én hozhattam el Szardíniáról Szentendrére, a Művészet Malomba. Korniss Péter Erdélyi képek című tárlata a Skanzen Galériában mindmáig emlékezetes közönség- és szakmai sikert aratott.
– Mennyire mélyült el a kapcsolatod a művészeti galériákkal?
– Sok-sok barátság szövődött azokkal a galériásokkal, akikről írtam. Sőt barátnőm,Virág Judit galériájában, a Mű-Terem Galériában egy évig dolgoztam is, ezalatt „beleszagolhattam” a műkereskedelembe. Ezt is nagyon élveztem. A galériások utcája, a Falk Miksa utca évente kétszer megrendezett fesztiváljának, a FalkArt Fórumnak kezdettől fogva én írom az újságját.
– Most újságíróként, szerkesztőként dolgozol, vagy új kiállításon gondolkodsz?
- Is-is. A Kossuth Könyvkiadóban dolgozom fejlesztő szerkesztőként. A magyar témák megvalósítása részben az én feladatom. Az én ötletem alapján született meg az „Így… anno” életmódsorozat, amelynek első kötete az Így utaztunk anno. A magyarországi közlekedés története 1865–1940 című album volt. 2007 karácsonyára jelent meg a nagyon sikeres Karácsony, magyar hagyományok album, amelyet már újra is nyomtattunk, a 2008-asra pedig a híres magyar utazókat és felfedezőket bemutató Útkeresők című. Mindkettőt Zolival együtt csináltuk.
– Legtöbbször mindketten otthon dolgoztok, sőt az is előfordul, hogy egy könyvön. A könyv tartalmáért felelős szerkesztő és az esztétikumért munkálkodó grafikus hogyan tud együttműködni? Mennyire teszi próbára a házasságotokat a közös munka?
R. ZS. - Nem egyszerű. Minden könyv után elhatározzuk, hogy soha többé nem dolgozunk együtt. Ám minden könyv után rájövünk, hogy érdemes volt veszekedni, mert az eredmény mindig egy jó könyv. Tehát kiheverjük az izgalmakat, és újrakezdjük.
K. Z. - Zsuzsi munkája nagyon nagy segítség. Például az Így utaztunk anno tartalmilag szerteágazó könyv. Nyolc muzeológus írását és 465 képet kellett könyvvé szerkeszteni fél év alatt. Fejezetenként 60-80 képet kellett a szöveghez kapcsolódva elhelyeznünk. Először mindig a hangsúlyokat beszéljük meg. A viták nem itt szoktak kezdődni. Hanem amikor az oldalpárokkal elkészülök, és jön Zsuzsi, hogy „ennek meg nem itt kellene lennie”… A szerkesztő számára a változtatás ilyenkor kézenfekvőnek tűnik. De ha valami formai szempontból már kezd összeállni, és meg akarják bolygatni, az nem olyan egyszerű.
A csapatmunkában akkor lesz jó a végeredmény, ha a cél a jó kompromisszum elérése. Az odáig vezető út azonban eltérő lehet. Ilyenkor sok minden megengedett. Azzal kell tisztában lennünk, hogy a másik is ugyanazért a célért dolgozik. Csak egy kicsit másképp. Ez jó dolog, és jó volna, ha a világban is így működne.


A cikkben szereplő művészek:

Kemény Zoltán