Mérlegelt gesztusok

2016., ujmuveszet.hu


1993 decemberében írtam először Wagner János festményeiről egy Vigadó Galéria-beli kiállítása kapcsán, s azóta követem  pályáját. Erre a Magyar Festők Társasága kiállításain szereplő művei jó lehetőséget adtak évről évre. Legelső megfigyelésem János és a művészet viszonyára vonatkozott. Imponált nekem az a teljesen protokollmentes attitűd, ahogyan fütyült trendre és divatra, karrierre és hivatalosságra. Egyszerűen csak festeni akart, és amikor abbahagyta a tanítást, ezt dupla gőzerővel tehette. Minőségre törekedett, nem mennyiségre; csak akkor dolgozott, ha erre erős késztetést érzett. Szerencsére pályatársainak ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Munkácsy-díjra javasolják, amit 2004-ben meg is kapott.


Kőzet és láva volt a címe az említett korai írásomnak. Ma is úgy gondolom, hogy amióta ismerem a műveit – „tökéletesen absztrakt” képeket festett. Döntő volt azonban az a törekvése, hogy a nem ábrázolás határtalan lehetőségein belül mégis valami természetire, eleven, humánus entitásra utaljon. Így talált aztán a nyers, durva, szemcsés anyagú kőzetre, megdermedt lávára emlékeztető, szinte élő tektonikus felületekre, amelyek megfeleltek  szándékának. Nem lehetett könnyű harc, amíg idáig eljutott. Wehner Tibor szerint „… a[z így születő] mű nem egyszerűen egy alapot fedő, illuzionisztikus effektusokat hordozó sík, hanem egykori cselekvéssorokat tükröző terep, keserves küzdelmek után hátrahagyott terület, … meditációs lenyomat.” Az anyaggal, illetve a kifejezésért való küzdésnek olykor annyira erőteljesek az utóhatásai, hogy a felület valósággal mozog, földtani elmozdulások jeleit sugározza. A faktúra ilyetén megdolgozásával és festői jelenséggé emelésével abban az időben élen járt Wagner János.
A kiállítás minden darabja a tízes évek, tehát a közelmúlt termése. Ujjongó színek, belülről fakadó festői derű, a világot színek vibrálásában láttató művészet. Halvány jele sincs itt „őszikéknek”, búcsúzásnak, amire a festő célzott. És azt se mondanám, hogy a monokróm fekete képek az élet, a psziché gyászos oldalát idéznék meg. Talán akad ilyen is; kinek nincsenek sötét pillanatai? De én zömmel a kísérletező műhelymunka dokumentumait látom ezekben a képekben (leszámítva egy-két kis remekművet).
Az érzelmes búcsúhangulat egyébként sem áll jól Wagner Jánosnak. Visszavonulás, nyugalomba vonulás? Ha ilyesmi volna, tiltakoznék, személyes érintettségre hivatkoznék: ugyanis egy évben születtem Wagner Jánossal.
– Kováts Albert


A cikkben szereplő művészek:

Wagner János