1995 júniusától egyre határozottabban szorgalmazta Maja, hogy illene meglátogatni Schéner Mihályt, és felkérni egy kiállításra. Addigra már a szélesebb művészkörökben ismert volt a galériánk, és a jelentősnek számító művészek mind megfordultak nálunk – valamelyik kollégájuk kiállításán, vagy csak érdeklődőként, esetleg művészettörténészekkel. Schénerrel azonban addig sohasem találkoztunk. Maja véleménye szerint, amelyet megerősített Körner Éva is (noha a művésszel akkor már nem volt jóban), Schéner a század második felének egyik legérdekesebb, legösszetettebb művészi életművét alkotta meg, hiszen festőként, grafikusként, szobrászként, textilesként, keramikusként, költőként és publicistaként egyaránt jelentős a tevékenysége. Azt is elmondták: nem könnyű ember. Bizonyos műveit ismertük a képcsarnoki anyagból, nem láttam azonban bennük különösebb fantáziát. Tájképek, csendéletek voltak zömében. Azt is tudtam, hogy szívesen használ magyaros motívumokat. Sokáig halogattam a találkozást, felszínes ismereteim alapján, nem volt nagy kedvem felvenni vele a kapcsolatot. Viszont emlékeztem arra, hogy Gyarmathy Tihamér, amikor kapcsolatunk elején arról faggattuk, hogy kit javasolna kiállítani a galériánkban, a Maja által felsoroltak közül egyedül Schénert tartotta elfogadhatónak. Engedtem tehát magamat a találkozóra rábeszélni, de előtte áttanulmányoztam a Corvina Kiadó Műterem-sorozatában és a Mai magyar művészet sorozatban megjelent Schéner-könyveket.
Mihály nagyon kedvesen fogadott, ha ma visszagondolok, milyen volt első találkozásunk, azt kell mondanom, hogy egyszerűen elvarázsolt. Későbbiekben aztán többször megfigyeltem, hogy azt, akit elvittem hozzá, és szimpatikus volt neki, milyen módszerrel veszi le a lábáról. Nagy sokára mondta el Máté, hogy egy akadémiai rendezvényen - amelyre éppen mindketten igyekeztek - a folyosón minden szobából kiugrott egy hölgy a folyosóra, amikor meghallotta hangját, és a nyakába borult. Máté megkérdezte: Mihály, hogy lehetsz ennyire népszerű? „Tudod, Máté, én nem utólag kompenzálok, hanem előre prezentálok” – volt a frappáns válasza. Ez volt rá jellemző.
Már az első pillanatban átütött különös szellemisége, garabonciás diák mivolta, latinos műveltsége, az a különös fantáziavilág, amelyben létezett, és amely a maga alkotta, őt körülvevő tárgyakból sugárzott. Büszkén emlegette, hogy hűvösvölgyi lakóházát maga tervezte. Egy nagy kertben álló, zömében homokkőből épített emeletes ház volt ez, amelyen kívülről is látszott, hogy többször átalakították, bővítették. A bejáratnál egy subás embert ábrázoló, fehérre festett fémszobor állt. A gazos kertben szép virágok nyíltak. A házban, művészi rendetlenségben mindenütt műtárgyak hevertek, szemmel láthatóan úgy, hogy semmilyen rendszer nem volt benne fellelhető. Nagy faszobrok a térben, a székeken általa készített textíliák, saját kiadású könyveinek halmaza, kerámiái, kisebb fémszobrai a szekrények tetején, a kandallón, az asztalokon, a legkülönbözőbb korszakából festmények egymásnak támasztva, vagy egyszerűen letéve a földön hevertek. Alig lehetett tőlük közlekedni. Valószínűleg ezért nem járhatott porszívó, portörlő sem sűrűn körbe. Ez azonban nem tűnt fel az először idelátogatónak. A szemet rabul ejtette a sokszínű rejtelmesség.
Én sem vettem észre ebből semmit, mert míg én nézelődni próbáltam, Mihály beszélgetést kezdeményezett Majával – művészetről, filozófiáról, múzeumi történésekről. Egymás szavába vágva türelmetlenül kommentálták a jelen művészeti eseményeit, természetesen pletykálkodtak is, mindezt úgy, mintha ott sem lennék. Teljesen meg voltam zavarodva a látottaktól és a beszélgetés hangulatától, miután engem minden nagyon érdekelt. Az első pillanatra felfoghatatlan élményt fokozta, amikor az emeletre invitált minket, amely a lakás tulajdonképpeni dolgozórésze volt. Széles lépcső vezetett fel, de azon is alig lehetett közlekedni, mert a lépcsőforduló roskadásig meg volt pakolva festményekkel, a lépcsőn pedig rengeteg kiadvány hevert olyan rendetlenségben, amelyben csak ő ismerte ki magát.
Felérve a földön hatalmas fatábla fogadott, amit festőasztalnak használt, amelyen festékes tubusok hevertek, és rengeteg kinyomott festék volt a szivárvány különböző árnyalataiban. Mihály a földön ülve festett, ecsetnek általában az ujjait használta, de mindenféle más izgalmas eszköz is látható volt: kések, spaklik, ecsetek stb. Innen nyílt egy fürdőszoba, amelyet csak festésre és raktározásra használt. A kád is tiszta festék volt, a másik oldalon egy beépített polcrendszer tele képekkel, ami azt mutatta, hogy ez nem egy szokványos fürdőszoba. A benyílóajtó általában zárva volt, mert ide rejtette Mihály azokat a képeit, amelyeket nem eladásra szánt, vagy még nem voltak készen, száradtak.
Az előtérből nyílott Mihály hálószobája, amelyben egy ebédlőasztal szolgált arra, hogy rajzait, írásait, kollázsait elkészítse. Fotók, orvosságok, üres papírok, grafikák, kisebb szobrai hevertek itt elképesztő összevisszaságban, valamint feljegyzései, hogy el ne felejtse, amiben valakivel megállapodott. Csak az emeleten volt telefonkészüléke, amelyet ő használt, kagylója ugyanis olyan festékes volt, hogy elment volna egy pop-art objektnek is. Volt még egy szoba, amelyet a lefelé vezető két lépcsőn lehetett megközelíteni, ez volt a könyvtára, rengeteg folyóirat, illetve olyan könyv volt benne, amelyben képei, írásai megjelentek, vagy róla írtak, és itt tárolta az író- és költőbarátaitól kapott köteteket is. A szoba lépcsőtől balra eső része úgy festett, mintha pódium volna, a lépcsővel szemben szekrény állt, amelyet egyszer kinyitott, és ekkor látható volt, hogy megszámlálhatatlan gyönyörű, kaptafás, sámfás cipő sorakozott benne, amelyeket sohasem hordott, ezeket a cipész-gyűjtő, Vass Lászlótól kapta képekért cserébe. Valószínűleg ezek látványa is hozzájárult híres és később nálunk bemutatott cipősorozatának létrejöttéhez. Faplasztikák, tükrök, játékfigurák, kerámiaszentek voltak itt, továbbá rengeteg grafikája, témánként csoportosítva, a hozzájuk fűzött feljegyzésekkel, versekkel, általában újságpapírba rejtve, így a készítésük pontos korát is meg lehetett határozni.
Az emeleti előtér egy másik házrészbe vezetett, amely „tisztaszobának” volt nevezhető. Itt voltak a kedvenc tárgyai, régi templomi festett faszobrok, maszkok és velencei karneváli figurák, általa szépnek tartott és becsben tartott bútorok, pipatóriuma stb. Innen még egy vas csigalépcsőn fel lehetett menni egy tetőtéri szobába, ahol legfőbb kincseit rejtegette: korábbi kiállításaira készített fém- és faszobrait, legdrágább ülőbútorait. Ezekbe a helyiségekbe csak később kaphattunk betekintést.
Miután régen találkozott Majával, Mihály elsősorban őt faggatta. Tőkei Feriről, Maja férjéről kérdezte, min dolgozik most. Érdekelték a művészeti élet pletykái is, velem pedig elmeséltette elképzeléseinket. Nem jutott idő az érdemi munkára, de megállapodtunk, hogy hamarosan eljövünk ismét, és konkrétan megállapodunk a kiállításban. Amikor másodszor kerestük fel, alaposan megnéztük a festményeit, szobrait. Feltűnt nekem, hogy az említett két könyvében látott, és a hatvanas–hetvenes években alkotott műveiből semmit sem mutatott. Rákérdeztem, láthatnánk-e azokból a fatapaszos régi képeiből is. Elképedésünkre azt válaszolta, hogy a garázsban bőven van belőlük. Útban a garázs felé a ház verandájáról nyíló üveges szaletlibe is bekukkantottunk, amelyben kerámiakemencétől heating-kályháig, újabb kiadású könyvektől a fiatal szobrászok 1971-es párizsi szalonján díjat nyert lováig sok minden be volt zsúfolva.
De az igazi meglepetés a garázsban ért minket. Kinyitva a dupla ajtót, a következő kép tárult elénk: bezúdított tűzifa, jó régen nem bolygathatták. Régi fatáblák összeborogatva, amelyekről nem lehetett észrevenni első látásra, hogy műtárgyak, hisz a tűzifa alatt feküdtek. Mihály kezdte volna alulról kihúzogatni a képeket, de már a másodiknál – amikor láttuk, hogy miről van szó, és hogy ott komoly értékek vannak – rászóltunk, hogy ne tegye, mert biztosak voltunk abban, hogy ezzel a módszerrel nagy kárt okoz. Megbeszéltük, hogy eljövünk a galéria munkatársaival, akik segítenek elrámolni a tűzifát és egyéb lomokat, s óvatosan kiszabadítjuk a műveket. Miután az egész hallatlanul izgalmas volt, két nap múlva ott voltunk újra, és csodákat találtunk. Azonnal tudtuk, hogy ez lesz a kiállítandó anyag, előtte azonban fel kell mérnünk, restauráltatnunk és installálnunk kell a műveket.
Kérdésünkre, hogy miért így tárolja a festményeket, Mihály azt mondta, hogy művészetének ez a korszaka - az angol Eric Estorick galériáson kívül - senkit nem érdekelt. Csak bírálatot kapott, félt attól, hogy ráhúzzák, túlságosan befolyásolt a nyugati hatásoktól. Ekkor még nem volt világos a számunkra, hogy azt a technikát és anyaghasználatot (fatapasz, karcolás és utána festés), amellyel ezeket a műveket készítette, Franciaországban leste el. Jean Fautrier használta a fatapaszt, de Mihály ezzel a technikával magyar motívumokat használva fel igazi magyar művészetet teremtett, képei expresszív és konstruktív stílust is tükröztek. Elmondta, hogy el akarta tüzelni a farostokat, mert jól égnek, de miután gázfűtésre tértek át, a kerámiakemencét meg villannyal fűtötték, így erre nem került sor. Szemmel láthatólag nem érdekelték ezek a képek, egyébként is minden megnyilvánulásában megfigyelhető volt érdekes értékítélete.
Legbecsesebbnek a tervei alapján, mesteremberek által készített szobrait, játékait, tárgyait tartotta, valószínűleg azért, mert úgy gondolta, ezek nem reprodukálhatók. Komoly pénzt adhatott értük, de ezektől semmi áron nem akart megválni. Azokat a festményeit tartotta még fontosnak, amelyeket annak idején Németh Lajos művészettörténész megdicsért. Ezek a hetvenes években festett, zömében magyar motívumokkal készült munkák voltak, de ez sem tartotta volna vissza őt attól, hogy megsemmisítse őket. Régi műveivel, tárgyaival gondolatban sem foglalkozott, az a türelmetlen vágy hajtotta, hogy végtelen fantáziájából újdonságokat varázsoljon, olyan műveket, amelyek mások voltak, mint amiket addig alkotott.
A kiszabadított műtárgyak feldolgozása több héten keresztül tartott. Maja és két munkatársam segítségével nyilvántartásba vettük, lefotóztuk a műveket, biztosak voltunk abban, hogy revelációt fognak kelteni. Mihály látta, hogy érdekel bennünket ez az anyag, s megkérdezte, hogy nem akarjuk-e megvenni, rengeteget kellene restaurálásra és az installációra költeni, márpedig ilyesmire nem akart áldozni. Az is foglalkoztatta, hogy egyáltalán meg szabad-e engednie a kiállításukat, mert nem bízott abban, hogy ez az anyag harminc év után pozitív fogadtatásban részesül.
Mi szívesen vásároltunk. Természetesen azzal a módszerrel, amelyet addig is gyakoroltunk. Szerződéskötéskor kifizettük öt festmény árát, a többit pedig részletekben, havi törlesztéssel. A finanszírozásba ekkor már a gyerekeink is bekapcsolódtak. Így több művésznek tudtuk a megélhetését biztosítani, vagy legalábbis hozzájárultunk a rezsijükhöz. Nagy terhet vettünk le ily módon jó néhány idős alkotó válláról. Meglepett az a bizalom, amelyet a művészek részéről tapasztaltunk. Általában az volt a menet, hogy kiválogattunk közösen egy sor képet, megállapodtunk a vételárban, és szóban abban is, hogy hogyan menedzseljük. Életművüket összefoglaló kétnyelvű könyv, kiállítások rendezése és havi apanázs volt a művészek kívánsága. Ők egy tulajdon-átruházási nyilatkozattal átadták a kiválasztott műveket, mi pedig egy egyszerű tartozáselismerő nyilatkozattal, amelyben szerepelt a visszafizetés módja, igazoltuk a vételárat. Mindig több millió forintról és többéves törlesztésről volt szó, nem kellett hozzá tanú, ügyvéd, közjegyző, élveztük a művészek bizalmát, biztosak voltak abban, hogy teljesítjük, amit vállalunk. Ennek a módszernek az volt az előnye, hogy sajátunkként kezdhettünk el foglalkozni a műtárgyakkal, adhattunk, cserélhettünk, ajándékozhattunk belőle, és a legfontosabb darabokat azonnal beépíthettük a gyűjteményünkbe. Az ajándékozás, a csere azért is volt fontos, mert így könnyebben tudtunk a művész munkásságának feldolgozásához szponzorokat keríteni, a műveket eljuttatni gyűjtőkhöz és olyan helyekre, ahol feltétlenül szükség volt a művész megjelenésére.
Így támogattuk vásárlással több éven át Gyarmathy Tihamért, Orosz Gellértet, Schéner Mihályt, Szabó Zoltánt, Hegyi Györgyöt, Donát Pétert, Papp Oszkárt, Mácsai Istvánt, Károlyi Ernőt, Nagy Sándort, Gádor Magdát, Rác Andrást, Mészáros Dezsőt, Birkás Istvánt, Dienes Gábort, Katona Zsuzsát, Palotás Józsefet, Turcsán Miklóst, Kántor Lajost, Baska Józsefet, Várnagy Ildikót. Közreműködésünk nélkül nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak volna megélni, kiállítási lehetőséghez jutni, munkásságukról könyvet megjelentetni stb. Sok művésztől vásároltunk részletre is egy vagy több képet, amikor hozzánk fordult. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy az elmúlt húsz évben az adott szavunkat mindig beváltottuk.
Természetesen nem minden általunk kiválasztott művészt tudtunk a közvéleménnyel úgy elfogadtatni, ahogy szerettük volna, de a figyelmet rájuk is fel tudtuk hívni. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy mindvégig jó kapcsolatban maradtunk a művészekkel, haláluk után pedig a családdal is, mert a művészetükkel való foglalkozás általában nem ért véget a halálukkal, sőt attól kezdve a dolog nehezebbé vált, mert addig a művészek is segítettek érdekérvényesítésükben.
Ez volt az első rendezvényünk, amelyet a Vörösmarty téri galériában tartottunk, és ismét hatalmas szakmai sikert hozott. Az is felkelthette az érdeklődést, hogy bejelentettük: a hatvanas évek rejtve maradt kincseit több kiállítás keretében folyamatosan feltárjuk.