Műépítész a műemlékek városában

Csák Máté soproni épületei

2008., Körmendi Kiadó



Az idegent barokk hangulat fogadja Sopronban. Az óvárosban, amit a várkerület határol, nagyjából ugyanolyan kép tárul elénk, mint a budai várban vagy – hogy az ország másik feléből hozzak példát – Eger központjában. Görbén kanyargó szűk utcáin a tizennyolcadik századi boltozatos kapubejárók fölött a jobbára kétszintes homlokzatokat alig néhány helyen szakítja meg egy-egy klasszicista, eklektikus vagy éppen a háborús foghíjakon emelt modern épület; inkább csak kuriózum a műemléki helyreállítás nyomán előkerült középkori falfestés, gótikus vagy reneszánsz kőkeret az ablakok körül.
Érthető a hasonlóság; a török hódítás után újraéledő ország a barokk jegyében tért magához…
De a látszat csal. Sopron más történet.
Ezt a várost ugyanis soha nem vette be a török; ostromolta ugyan, amikor Szulejmán 1523-ban Bécs ellen vonult, de csak a külső részeket és a környező falvakat dúlta fel. S a többi hódító sem járt több sikerrel: a település sem a császárnak, sem a kurucoknak nem engedett. Őrizte függetlenségét – már 1277-től szabad királyi város. (Az ezt tanúsító oklevelet a helyi levéltárban őrzik.)
E státuszának nem kis része volt abban, hogy Sopron gazdaságilag is jelentős településsé fejlődjön. Híres volt boráról és kézműveseinek termékeiről; mindenekelőtt mégis elsősorban kereskedőinek köszönhette felvirágzását. A magyar polgárosodás, ha volt ilyen, itt kezdődött. Házainak többségét nem földesurak vagy nemesek emelték pompás rezidenciaként; a soproni polgárok építették maguknak és családjuknak. A magisztrátus később is csak úgy engedte itt megtelepedni a környék uraiként falai közé kéredzkedő arisztokratákat, ha igazodnak törvényeihez, azaz – nemesi előjogaikról lemondva – adót fizetnek. Az Esterházyak vagy az Bezerédj-iek (korábban Festetich Pál) palotái, amelyek ma ugyancsak becses nevezetességek (az egyikben Haydn lakott telente, a másikban Liszt adott több hangversenyt), ráadásul méretben és külsőben is hasonultak a polgárházakhoz.
Sopront nem foglalta el a török, ennek folytán a szövetségesek hadai sem ágyúzták falait, amelyeket még a zavaros tizenhetedik századi időkben körbástyákkal erősítettek meg. (Ezek egyike ma a belváros látványossága.) Csupán annyit jegyeztek fel a felszabadító háború krónikásai, hogy Lotharingiai Károly, mielőtt 1686-ban Buda ostromára indult volna, több hónapon át itt készült a nagy akcióra. Mondhatnánk tehát: a település szerencsésen került ki a történelem viharaiból.
De nem mondhatjuk: 1676-ban hatalmas tűzvész martaléka lett a nagy gonddal épített és nem kevésbé féltve őrzött középkori város. Annak alapjain és romjain született újjá – immár barokk stílusban – a mai Sopron.
Ismerős környezetbe érkezett hát Csák Máté, amikor a kilencvenes évek végén, egy baráti ajánlatnak engedve és komoly tervekkel a fejében, körülnézett a városban, hogy családjának és gyűjteményének helyet keressen.
Az építész egy magyar történelemben nevezetes esztendőben – 1938-ban – született Budapesten. Az ország akkor ünnepelte Szent István halálának ezer éves évfordulóját. Ugyanakkor rokonsága révén egy olyan felvidéki településen, nevezetesen Kassán töltötte gyermekkorának jó részét, amely – Sopronhoz hasonlóan – ugyancsak meghatározó szerepet játszott a középkorban. Nagyapjának nagyapja kőfaragó volt, a családi legendárium szerint ő kivitelezte a magyar művészettörténetben kiemelkedő helyet elfoglaló kassai dóm szószékét. Egy jobb híján kétéletűnek nevezhető háztömbben laktak, egyik fele a gótikának, a másik a szecessziónak köszönhette létét. Ily módon már egészen fiatalon megismerkedett egy olyan konstellációval, amelyben jelen és múlt elválaszthatatlanul összefonódott. Gyerekként aligha lehetett fogalma e kapcsolat jelentőségéről, de tudat alatt nyilvánvalóan befolyással lehetett rá – későbbi sorsának alakulása, egész ízlésvilága legalábbis egyértelműen erről tanúskodik.
A háború vége szüleivel együtt a fővárosban éri; a számára mindmáig inspiráló erővel bíró Terézvárosban élnek. A Kölcsey Gimnáziumban tanul, és ott is érettségizik 1957-ben. Annak, hogy a Műszaki Egyetemre visz az útja, alighanem a középiskolának – az erős matematikaoktatásnak – lehetett komoly szerepe. Meg egy felsőbb évfolyamos – a mára ugyancsak rangos nevet szerzett építész, Török Ferenc – példájának. (Vele együtt vagy tucatnyian jelentkeztek a karra.) Negyedévesként nyári gyakorlatra Pécsre kerül, aminek a későbbiekre nézve azért lesz jelentősége, mert az ott szerzett élmények nyomán születik a Pécsi Múzeum terve, mintegy már a leendő építészben manifesztálva a múlttal való törődés fontosságát. Nem mellékesen: a diplomamunkával olyan sikert arat, hogy a Művelődésügyi Minisztérium megvásárolja.
Mivel a középiskolát követően az egyetemen is kiválóan teljesítő diák három éven át a Fővárosi Tanács társadalmi ösztöndíjasa, Csák Máté nemcsak az egzisztenciális szorító nehézségektől szabadul meg, hanem az elhelyezkedés gondjától is. A diploma átvételét követően 1962-ben az 1. sz. Építőipari Vállalat építésvezetőként kezdi pályáját – nem is akárhol: a budai várban, ahol ebben az időben kap lendületet a háborúban súlyosan megrongálódott negyed helyreállítása. Az itt töltött idő alatt nem kevés tapasztalatra tesz szert, de talán még ennél is lényegesebb a munka során sajátjává érlelt szemlélet. Mint ismeretes, az 1945 telén Budán folyó harcok rendkívül súlyos pusztításokkal jártak, de a romok alól a török előtti idők számos olyan értékes fragmentuma tűnt elő, amelyekről addig egyáltalán nem voltak vagy csak homályos elképzelései lehettek a művészettörténészeknek.
A várnegyed újjáépítése ily módon együtt járt a szisztematikus műemléki feltárással, amely akkor Gerő László szellemi irányításával folyt, és amely a középkori uralkodói székhely egykori szépségeinek újrafelfedezését eredményezte. Ebből a munkából építészként Csák Máté is kivette részét, 1963-tól már a Budapesti Műemléki Felügyelőségen találjuk, ahol több mint egy évtizeden át főmérnök. Olyan nagy tekintélyű (építész) munkatársakkal dolgozik együtt, mint Czétényi Piroska vagy Komárik Dénes, s olyan kiváló társadalomtudósokkal kerül munkája révén kapcsolatba, mint a régész Zolnay László, illetve a művészettörténész Dercsényi Dezső. A tervezést állami irodák (a VÁTI, a BUVÁTI, a KÖZTI építészkollektívái) végezték, a hivatal gondoskodott a szakmai – műemléki – kontrollról. Területi referensként Csák Máté elsősorban Óbudán tevékenykedett, ahol a két római kori amfiteátrum és több értékes egyházi épület (az Árpád-híd tövében a barokk stílusú római katolikus templom, a szecessziós református parókia, illetve a klasszicista zsinagóga) helyreállításában vett részt; de nem lett hűtlen a budai várhoz sem, amelynek 1963-tól ő is lakója lesz egy maga építette tetőtéri lakásban. Harminchét ház munkálataiban közreműködő. Két gótikus örökség – a historizmus szellemében Schulek Frigyes által restaurált, illetve újra álmodott Mátyás-templom, a háborúból torzóként ránk maradt Magdolna-, illetve a Miklós–torony – restaurálását is hivatalból felügyelte.
Az építész, ha műemlékekkel foglalkozik, ma már – a száz évvel ezelőtti gyakorlattal szemben – nem az alkotó fantáziáját mozgósítja, hogy felélessze a múltat. Feladata sokkal inkább a hiteles feltárás, amely tudományos kutatásra épül, illetve a leletek szisztematikus történeti feldolgozásával válik teljessé. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy feladatait Csák Máté 1964-ben doktori disszertációban (Műemlékvédelem és városépítészet kapcsolata) igyekezetett tisztázni, s hogy ezt követően érdeklődése a tudományos pálya felé fordult. Az idő azonban nem kedvezett a vonzalmának; a hatvanas évek hivatalos politikáját (azon belül a tudományos alapelveket is) egyoldalú jövőorientáltság motiválta, amelyben a múlt értékeinek kutatása csupán másodlagos jelentőséggel bírt. Az a fajta városvédelem, amelynek tévés műsoraival egy évtizeddel később Ráday Mihály tör majd utat, akkor még nem érvényesült az építési hatóságok döntési mechanizmusában. Gondoljunk csak magára a budai palotára, amelyet élő kulturális centrumnak, de – nem törődve a hitelesség szempontjaival – kulisszaként, ráadásul egy sosem létezett stílusban építettek újra. Ebben a múltat, jobban mondva a múlt megőrzésének fontosságát kétkedéssel szemlélő közegben hiába jelentkezett Csák Máté aspirantúrára (háromszor is), bár a felvételin megfelelt, kérelmét végül elutasították. Amikor pedig végre fordult a kocka, és már reménykedhetett a sikerben, munkahelye akadályozta meg azt, hogy teljes lélekkel azzal foglalkozhasson, amire elhivatottságot érzett: főnökei késve továbbították pályázatát. Karakán emberként erre azzal válaszolt, hogy becsapta maga mögött az ajtót. Otthagyta a Műemléki Felügyelőséget.
1973 és 2003 között Csák Máté az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik. Ezzel a döntéssel, ha úgy tetszik, pályát módosított: csaknem egy emberöltőn át műszaki szakértőként hivatalnok. Eközben széleskörű magántervezői tevékenységet folytat, hiszen az szerzői jogi védelem alá esik. Alkotói munkássága mindazonáltal a rendszerváltás tájékán teljesedik ki. Több modern épületet tervez; ilyen a Fullánk utcai (1986), amely – átriumos elrendezésével – a szó szoros értelmében klasszikus örökségre épül, illetve a Nagybányai úti teraszos társasház (1991), amelyben (egyik szintjén) jelenleg is lakik. Az igazi fordulat – a visszakanyarodás a fiatalkori eszményekhez – azután következik be, hogy hatvanöt évesen nyugdíjba vonul. Ekkor már, az 1990-es években gyorsan újraépülő piacgazdaság lehetőségeit kihasználva, feleségével, a jogász Körmendi Annával közösen önálló vállalkozást visz. Több évtizedes szakmai tapasztalatai és kapcsolatai révén az üzlet sikeresnek bizonyul; ma a házaspárt a száz leggazdagabb magyar között tartják számon. A pénzüket nem fényűző életre költik; mecénásként szereznek ismertséget a szellemi életben. Ahogy maga Csák Máté vallott róla: nem kis részben egy idősebb pályatárs, a Csontváry-életművet megmentő építész, Gerlóczy Gedeon példájától inspirálva, kortárs művészeti gyűjteményt hoznak létre.
A rendszerváltás egyben értékváltást is hozott. Nem csupán abban az értelemben, amiről gyakran esik szó, hogy tudniillik korábban periférikusnak minősített modern mesterek és irányzatok rehabilitálódtak s nyertek végre méltó megbecsülést. Ilyen Gyarmathy Tihamér az Európai Iskolából vagy Haraszty István („Édeske”) az új magyar avantgárd tagjai közül, hogy csak a Csák-Körmendi kollekció két jelentős személyiségével példálózzunk. Egy ezzel ellentétes irányú jelenségről is beszélnünk kell: a múlt évszázad második felében rangot szerzett alkotók munkásságának az új világban bekövetkezett devalválódása az up to date ízlést preferáló kortárs művészeti intézményekben, illetve magában a nyilvánosságban. Ezt szemlélteti az olyan alkotók háttérbe szorulása is, mint a szobrász Kerényi Jenő vagy a festő Sváby Lajos – hangsúlyozzuk: többek között, mert a rendszerváltás előtt elismerést szerzett és azóta szinte magukra hagyott művészek lényegesen nagyobb arányt képviselnek a gyűjteményben, mint a másik tábor.
Csák Máté, aki mind a mai napig aktívan fest (az akvarellezés kedvenc időtöltése), magánemberként és építészként a nehéz időkben tűrt vagy tiltott művészek, az úgynevezett iparterves generáció egész sor tagjával – például Lakner Lászlóval – tartott szoros, többekkel baráti kapcsolatot. A rendszerváltást követően jó érzékkel figyelt fel arra, most már feleségével közösen finanszírozott galériájuk tulajdonosaként, hogy az állami mecenatúra visszaszorulásával megint sokan kerültek igaztalanul kritikus helyzetbe, s a vásárlás hosszabb távon megtérülő befektetésnek ígérkezik. Hasonló okokból volt sikeres akció a Képcsarnok Vállalat raktárkészletének – legalábbis számos tételének – megszerzése; kedvező áron jutottak ugyanis olyan művekhez, amelyek ma már pénzügyi értelemben is komoly értéket képviselnek.
Az elmúlt évtizedekben valóságos boomnak lehetünk tanúi a hazai műgyűjtésben. Erről vallanak az aukciók, ahol korábban elképzelhetetlenül magas árakon – több tízmillióért – kelnek el a huszadik századi magyar művészek reprezentáns darabjai. A kortárs alkotások népszerűsége is érzékelhetően nő a vásárlók körében. S egyre több magángyűjtemény éri el azt a nagyságrendet, hogy már múzeumot igényel, sőt szerez magának. Megint csak illusztrációként sorolom néhányukat: Kolozsváry Ernő, Vass László,Vasilescu János, Dr. Antal Péter.
A Körmendi-Csák gyűjtemény felmérése-minősítése nem könnyű (különösen a fent említettekkel összevetve), hiszen átfogó kiállításon mindeddig, egy néhány hónapos alkalmi bemutatótól eltekintve, nem volt látható. Csupán az anyag töredéke szemlélhető a tulajdonosok lakásában és az általuk kezelt ingatlanokban, illetve szerepelt a gyűjtemény számos külföldi múzeumban rendezett kiállításain. Két dolog azonban önmagában is figyelmet érdemel. Az egyik a volumen: bár a művészetben, így itt is a minőség a döntő, a sok száz (a galériával együtt tízezren felüli) műtárgy mint mennyiség is lefegyverző. (Csak összehasonlításképp: a Ludwig Múzeum nemzetközi kortárs gyűjteménye ennek töredékével – nagyjából ötszáz alkotással – rendelkezik.) A másik jellegzetessége ennek a kollekciónak a stiláris-szemléleti tágassága. Még azt is megkockáztathatjuk: parttalansága. Nem a sztárokra alapozódik. Jó néhány olyan életművet őriz (teljességében vagy részlegesen), amelyekre ma nem irányul érdeklődés – sem a szakma, sem a közönség részéről. Az értékmentés mintegy a fő motívum. Erre hívja fel a figyelmünket a gyűjteményről 1997-ben megjelent összefoglaló kiadvány (Kortárs magyar művészet), illetve az a könyvsorozat, amelyben az általuk támogatott vagy preferált művészek oeuvre-jét adják közre (Gyarmathy Tihamértől Orosz Gellértig, Gádor Magdától Nagy Sándorig). S amelyek elhelyezéséről, ahogy gyarapodott a gyűjtemény, gondoskodni kellett.
Először Eger felé kacsintgattak, ott szerettek volna házhoz jutni, de reményeikben csalatkozni kellett. Egy ismerős hívta fel a figyelmüket arra, hogy egy nem kevésbé szépséges barokk épület, a soproni Artner-palota viszont eladó, ekkor a városba utaztak. A véletlen a kezükre játszott, mert nem akármilyen – a műemlékes múltú Csák Máté szemében különösen érdekes és érdemleges – helyre jöttek. A mai belváros területén a rómaiak hozták létre Scarbantia néven az első települést; a romjain, nem kis részben annak köveiből létesült középkori Sopron szépségeire már a kortárs utazók is felfigyeltek. 1153-ban II. Rogerius szicíliai király arab geográfusa, Idrisi jegyezte fel róla, hogy „jelentős város, amelynek … magas házai és szép nevezetességei vannak.” A helyi építőmesterek képességeiről nem csupán a bencések ma is álló gótikus egyháza (népszerű nevén a kecsketemplom) tanúskodik, hanem az is, hogy a céh részt vett a bécsi Stephansdom, illetve a nándorfehérvári templom építésében. Az 1379-ből származó első telekkönyv tanúsága szerint a belvárosban 94, a külső városban 101 ház állt. Egy évszázaddal későbbi, 1487-ből datálódik a ferrarai udvar követe, Valentini Cézár levele, amely szerint „Sopron kis város, de nagyon szép.” A nagyságáról, mint fentebb említettük, van fogalmunk, de hogy a szépsége pontosan mit jelentett, arról az elmúlt évtizedek műemléki feltárásai, az így helyreállított házak, illetve a barokk emlékek alól előkerült és megmentett középkori maradványok alapján inkább csak sejtéseink lehetnek. Igaz, nem megalapozatlanok. 1523-ban II. Lajos a városban járt, s alighanem olyan mély benyomást tettek rá a látottak (pedig akkor még lényegében érintetlenül állt saját rezidenciájaként Európa egyik csodája, a Zsigmond és Mátyás építette budai királyi vár), hogy amikor két évvel később hírét vette, hogy a Fő tér egyik épületét (ma egy szabálytalan alaprajzú, rokokó saroképület, az úgynevezett Patika-ház áll a helyén) veszély fenyegeti, mert ott újat kívánnak emelni, megtiltotta a lebontását.
A történet – ha jobban belegondolunk – talán nem is az uralkodó, inkább valamelyik tanácsadója, egy humanista személyéhez kötődik, de így is a magyarországi műemlékvédelem első és mindjárt (ami még meglepőbb) sikeres akciójáról szól. A prehisztorikus jelzővel egyetemben. Mert bár a reneszánsz idején Itália földjén már tudatos ásatások is folytak (keresték az antik emlékeket), de ez mindenekelőtt előzmény- vagy még pontosabban eszménykutatás volt: a tizenötödik-tizenhatodik századi művészet az ókori kultúra iránt vonzódott elsősorban, a középkor produkcióját nem igazán értékelte. Meg akarta haladni. Mint a Szent Péter templom építéstörténete mutatja, még abban az esetben sem mindig habozott a régi falak lebontásától, ha azokat történetesen az „isteni” (s ez nem az utókor minősítése!) Giotto freskói díszítették.
A történelmi tudat kialakulása csak mintegy háromszáz évvel később veszi kezdetét. Sopron azonban e téren továbbra is élen jár. A nagy tűzvészt követő romeltakarítás és (újjá)építés során számos római emlék kerül elő, s ezek már – alighanem az éppen akkor, a tizennyolcadik századtól bontakozó klasszicizmus értékrendjéből is fakadóan – komoly figyelmet kapnak. A példaadó szemléletről Milles Jeremiás angol archeológus számol be; egy római sírkő feliratának megmentése kapcsán jegyzi meg 1737-ben, hogy „a régiségek becse és fenntartása iránt ügyelő buzgósága… (révén a város) a közhirdetést méltóképpen érdemli.” (Utóbb a reformkor tudós műgyűjtője, az antik emlékek iránt is vonzódó Jankovich Miklós szintén hasonló dicséretre ragadtatja magát.) Nemhiába; az értékmentő szellemiség a következő évszázadban a historizmus révén további lendületet kap, mindenekelőtt egy új szakma, a restaurálás révén, amelynek egyik első magyar képviselője, Storno Ferenc – az eddigiektől talán nem teljesen függetlenül – éppenséggel Sopron szülötte, és részben itt fejti ki tevékenységét. (Az már más kérdés, hogy a kor felfogása szerint ő még sok tekintetben más gyakorlatot követett, mint amit ma tartunk célravezetőnek.)
Számára ismerős világba érkezett tehát Csák Máté, amikor 1999-ben megvásárolta a kétszintes Artner-palotát (Templom utca 18.) a maga (családja és gyűjteménye) számára. Sopron – benne három évszázadon keresztül a névadó patríciuscsalád otthona is – lényegében ugyanabban az időben épült újjá a tűzvészből, mint a budai vár a töröktől történt visszafoglalása után. A barokk homlokzatok alól a hatvanas években hasonló elvek szerint tudományos alapossággal végzett helyreállítások során mindkét helyen számos középkori – java részben gótikus és reneszánsz – építészeti elem került elő. (A nemrég elhunyt kiváló műemlékvédelmi szakember, Román András szerint az eredmény Sopronban – a nívósabb épületek folytán – még meggyőzőbb is, mint Budán.) Ezeket a maradványokat, a szakma általa is gyakorolt szabályainak megfelelően, Csák Máté szintén gondosan kifejtette és megtartotta. A tevékenységével Sopronhoz kötődő neves restaurátorral, az idős Szakál Ernővel is rendszeresen konzultálva. Amire viszont műemléki építészként nem volt lehetősége: a belső tereket is stílusosan alakította. Egyetlen tulajdonos lévén, mind a földszinten, mind az emeleten eredeti formájában állította vissza az enfilade-os rendszerben egymáshoz kapcsolódó tereket; s bennük java részben antik (biedermeier, neobarokk, historizáló) bútorokat helyezett el. Ha valóságos barokk enteriőrök kialakítására nem is volt lehetősége, a hitelesen visszaállított építészeti környezetben a hajdani polgári miliő hangulatát mindenképpen igyekezett újraéleszteni. E régi tárgyak közé a falakra vagy a térbe pedig gyűjteményük odaillő darabjait helyezte el. A jelen művészetével valósággal belakta a régi házat, ami – mai felfogásunk szerint – a legfontosabb feltétele annak, hogy a történelmi örökség minél tovább fennmaradjon.
S minthogy ezt követően több műemléki épületet is megvásárolt, hasonlóképp járt el azokban is. Akár a szomszédos (Templom utca 14.), akár a másik oldali (Templom utca 9.) házat vagy az úgynevezett Anna átriumot (Szent György utca 20.) nézzük, mindegyiknek mai funkciót adott. Sorrendben: a Tudósok házát kutatóknak munkára is alkalmas igényes vendégfogadóvá alakította, vele szemben a Sopron egyik legismertebb gótikus műemlékeként nyilvántartott épületben családi pihenésre is alkalmas apartmanokat rendezett be, a volt ipartestületi székházban pedig rendezvényeknek (a vendégek elszállásolásával) otthont adó belsőt formált – az építészeti elemek érintetlenül hagyása mellett is úgy, hogy a mai komfortigényeknek (korszerű fűtés, fürdő, lakókonyha, lift) maradéktalanul megfeleljenek. Most, hogy a helyreállítást magának végezte, az idő kútjában Csák Máté, ha úgy adódott, a lehető legmélyebbre ásott. A középkori pincében (Szent György utca) nem csupán a kutakat lelte meg és tárta fel, hanem a tűzvészben megkormosodott paticsfalakat is; másutt (Templom utca 14.) helyrehozta a barokk táblás parkettát és a teljes utcai frontot átfogó emeleti fogadóhelyiséget, illetve megtartotta a boltozatokat és (dísznek) a régi cserépkályhát éppen úgy, mint a hajdani lépcsőfeljáratokat (Templom utca 9. és 14.). A ránk maradt szerkezeteken átépítést akkor sem végzett, amikor helyre volt szükség, inkább befedte a régi udvart és így látványos teraszt hozott létre. S ha a készen vásárolt új bútorzat nem is mindig azonos minőségű az épülettel, visszafogott formájával és decens koloritjával mindig igazodik a környezethez: nem zavarja az architektúra érvényesülését. Mindenhol a patinás múlt hangolja át a jelent. S viszont: műtárgyaival a ma irányítja figyelmünket a múló idő hajdan volt szépségére. (a könyv megtalálható a Körmendi Galéria és a Magyar Elektronikus Könyvtár weboldlain)
Vadas József


A cikkben szereplő művészek:

Csák Máté