Interjú Körmendi Annával
2005., kormendigaleria.hu
A kortárs magyar művészetben immár negyedszázados múltra tekinthet vissza a Körmendi Anna ügyvéd és Csák Máté építész által Budapesten megalapított, illetve létrehozott kortárs magyar képzőművészeti gyűjtemény és galéria. A magángyűjtemény 1981 óta épül: az ezredfordulón műtárgyainak – táblaképeinek, grafikáinak, plasztikáinak – darabszáma már elérte a négyezret. E hatalmas műtárgyegyüttesben – amelyről az érdeklődő a Kortárs Magyar Művészet című, két kiadásban is megjelent vaskos kötetből, illetve CD-ROM-változatából tájékozódhat – stíluspreferenciáktól függetlenül képviseltek a XX. századi magyar művészet kiemelkedő jelentőségű mesterei (mint Barcsay Jenő, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás és Schéner Mihály), fontos, napjainkban is épülő életművek által rajzolódnak meg a kortárs magyar művészet domináns áramlatai (mint Bak Imre, Birkás István, Gyémánt László, Hencze Tamás, Kokas Ignác, Nádler István, Sváby Lajos művei), s mindemellett az elfeledett, vagy méltatlanul mellőzött festő- és szobrászművészek (Gruber Béla, Orosz Gellért, Nagy Sándor) alkotásai is méltó megbecsülést kapnak. A gyűjtemény egy-egy válogatása a közelmúlt két évtizedében számos nagyszabású külföldi és hazai időszakos kiállításon szerepelt a nyilvánosság előtt: így többek között 1992-ben Wiesbadenben és Bonnban, 1994-ben Hannoverben, 1997-ben és 2000-ben Genfben, 1998-ban Bécsben, Győrben és Szolnokon, 1999-ben Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön, 2001-ben Tallinban reprezentálták a XX. század második felének magyar művészetét. A Körmendi-Csák Gyűjtemény állandó jelleggel 1996-tól Budapesten, a Damjanich utcában volt látható, majd 2000-től a zuglói Thököly úton és a soproni Templom utcában tekinthető meg. Az időszakos kisebb tárlatok, az önálló kollekciók a soproni Templom utcai ház kiállítótermeiben, míg a kereskedelmi célzatú együttesek a 2003-ban Budapesten megnyílt Falk Miksa utcai galériában várják a látogatókat. A Körmendi-Csák gyűjtemény 1995 óta a kollekciót átfogón bemutató, illetve a gyűjteményben prezentált alkotók életművét feldolgozó könyvsorozatot jelentetett, illetve jelentet meg: a sorozat – a művészmonográfiák sorában mások mellett Gerzson Pál és Csáji Attila, Birkás István és Schéner Mihály, Hegyi György és Kádár György, Paizs László, Mácsai István és Nagy Sándor életművének átfogó bemutatásával – 2003-ban már a huszadik köteténél tart. A gyűjtemény mellett 1991-ben megalapított Körmendi Galéria kereskedelmi tevékenységét elsősorban művek, műegyüttesek kölcsönzésével, valamint eladásával fejti ki, s mindemellett az általa támogatott művészek számára galériáiban és más helyszíneken 1993 óta számos önálló kiállítást rendezett és rendez. E szerteágazó, korántsem kockázatmentes tevékenységről Körmendi Annával, a vállalkozás – és művészeti misszió – vezetőjével beszélgettem.
– Meglehetősen nagy a zavar a magyar műkereskedelem berkeiben: galériák, aukciósházak, régiségkereskedések funkciókat gyakran összemosó egységei működnek egymás mellett, naponta tűnnek fel új és új formációk, míg más cégek gyorsan eltűnnek a színről. Hogy lehet tájékozódni, hogy lehet magas szakmai nívót reprezentálva és garantálva dolgozni ebben a káoszban?
– A zavarokat eloszlatandó 1989-ben megalakult a Magyar Művészeti Galériák Országos Egyesülete, amely az elmúlt tizennégy év munkája során a kortárs művészettel foglalkozó galériák kizárólagos képviseleti szervévé vált. Az egyesület – amely jelenleg tizenkilenc tagot számlál – az alapszabályban szigorúan szabályozott feltételek szerint dolgozik, s vizsgálja, hogy a tagok megfelelnek-e a kritériumoknak. Az egyesület tagja csak olyan galéria lehet, amelynek önálló kiállítóterme van, amely magas szakmai színvonalon rendezi meg kiállításait, s kifejtett tevékenységének legalább 50%-a a kortárs művészet ügyét szolgálja, valamint amely nem szervez árveréseket. Kortárs művészeti galériának tekintjük azokat a műkereskedelmi egységeket, amelyek minimálisan évente három, a kortárs képző- és iparművészetet bemutató kiállítást rendeznek, s e kiállításaik nyilvánosak. A galéria tevékenységét végezze azonos szinten legalább három éve, működjön beazonosítható, állandó helyen, nyitvatartása legyen szabályozott, és kiállításai legyenek minden látogató számára elérhetők. E szűrők beiktatásával megkülönböztethetők a galériáktól azok az egyszerű elárusítóhelyekként funkcionáló boltok, amelyek a folyamatos és gyors kereskedelmi haszon elérésén túlmenően semmit sem tesznek a jelenkori magyar művészetért, valamint azok a nyilvánosságtól elzárt, ügynöki rendszerben működő egységek, amelyek megintcsak más szisztémát képviselnek. A Körmendi Galéria megalakulása, 1991 óta – a külső kényszerek által is meghatározott, változó helyszíneken – e minőségi szempontokat képviselve dolgozott kezdetben a budapesti Nagybányai úton, majd a belvárosi Deák Ferenc utcában és a Vörösmarty téren, és ezeket a célokat szeretné szolgálni 2000 óta Sopronban valamint a fővárosban most januárban megnyitott Falk Miksa utcai galériájában is.
– A magyar műkereskedelem vállalkozói és a kortárs magyar művészetet éltető galériások meglehetősen nehéz körülmények között dolgoznak: a nehéz körülmények mind a jogi szabályozás tisztázatlanságára, mind a gazdasági szabályozókra érvényesek. Milyen, a galériások érdekein messze túlmutató, a magyar kultúra, a magyar művészet mindenkori helyzetét meghatározó változtatásokra, szabályozásokra lenne szükség állami szinten?
– A legfontosabb a nemzetközi összevetésben is példátlanul magas 25%-os ÁFA-kulcs terhének azonnali csökkentése lenne. A 25%-os ÁFA rendkívüli mértékben megnöveli a napjainkban dolgozó művészek alkotásainak árát, és arra ösztönöz, hogy a műkereskedelem rendszerén kívül kerüljön sor az értékesítésre: jelen körülmények között ez az eladónak és a vevőnek is jobb. Korántsem véletlen, hogy az Európai Unió országaiban mértéktartó kulcsokat alkalmaznak: Németországban 7%-os, Ausztriában 10%-os, Franciaországban 5,5%-os a műalkotásokat terhelő forgalmi adó. A jelenlegi 25%-os ÁFÁ-val sújtott magyarországi helyzet – miután mind a művészek, mind a közvetítő műkereskedők, mind a vevők érdekeit súlyosan sérti – végső soron az állami célok teljesítését is meghiúsítja. Az ÁFA csökkentése mellett fontos ösztönző lehetne, ha a magán- és a jogi személyek a jelenkori magyar művészet alkotóitól galériákban vásárolt műalkotások árát az adóalapból költségként leírhatnák. E rendszer pontos szabályozásával és működtetésével újraéledhetnének a kulturális-művészeti mecenatúra szép magyarországi hagyományai. Ugyanígy rendezetlen terület a kortárs művészettel foglalkozó galériák nemzetközi megjelenésének kérdése is: egy-egy rangos művészeti vásáron a magyar művészet képviselete csak több millió forintos költségvállalással lehetséges, és ezt hosszú távon, több-kevesebb rendszerességgel egyetlen magyar galéria sem tudja vállalni. Csak állami támogatással vezethetők be a magyar művészek munkái a nemzetközi műtárgypiacra, s ezen a területen a kezdő lépéseket már régen meg kellett volna tenni: a kölni Kunstmessén például állami támogatással vannak jelen a szlovén, a lengyel, a román, a cseh és a litván galériák által képviselt művészek. Az államilag dotált magyar fellépés elmaradásának egyik alapvető oka valószínűleg abban a tényben keresendő, hogy az ország kulturális költségvetésében a képzőművészetnek nincsenek olyan forrásai, mint a színház- és filmművészetnek, vagy akár az irodalmat támogató könyvkiadásnak. Sürgősen létre kellene hozni egy, a vizuális művészeteket támogató külön költségvetési alapot, amelyet pályázati rendszerben működtetne a kulturális tárca, és működtetésével a súlyosan elmaradott vizuális kultúra művészeti ágazatainak fellendítését szorgalmazná.
– Az ösztönző szabályozások és a támogatások elmaradása a kultúrpolitikai felelőtlenség és szűklátókörűség számlájára írható, azonban igencsak nehéz minősíteni azokat a bürokratikus, gátló tényezőket, amelyek a műkereskedelem, és ezen keresztül a jelenkori művészeti élet normális működését akadályozzák.
– Ilyen bürokratikus gátló tényező a műtárgykivitel új jogi szabályozásából eredő gyakorlat. A szabályozás szerint élő művész alkotásának külföldre való kiviteléhez nem kell kiviteli engedély, de azt, hogy a ki az élő művész, azt kizárólag a Magyar Nemzeti Galéria igazolhatja, amely az igazolás kiadásához – eldöntendő, hogy a művész él-e még, avagy már elhalálozott – zsűrit hív össze, és egyszersmind megállapítja a műtárgy értékét. Mindez időbe telik, és a zsűri összehívásának természetesen költségei vannak, az értékmegállapítás meg illetéket von maga után, amely így képenként mintegy 30-50.000 forintra rúg. Pedig a műkereskedő, a galéria csak egy élő művész művét akarta eladni egy külföldi vevőnek. A kérdés az, hogy egy hivatalosan bejegyzett galéria miért nem jogosult kiadni azt az igazolást például, hogy 2003. áprilisában Sváby Lajos festőművész szerencsére jó egészségnek örvendve töretlenül festette képeit? Miért kényszeríti a jogi szabályozás és a Magyar Nemzeti Galéria eljárása arra a magángalériákat, hogy a körülményeskedő, hosszadalmas eljárás miatt csaknem minden potenciális külföldi vevőjüket elveszítsék, vagy ha nem, akkor súlyos összegeket áldozzanak egy nyilvánvaló tényt igazoló papírért? Ezek bizony nagyon nehezen megválaszolható kérdések, és nem tudom, hogy ezekért az anyagi és presztízsveszteségekért ki vállalja a felelősséget?
– A magyar műkereskedelem viharos tengeréről hajózzunk át a Körmendi Galéria működésének szűkebb felségterületére: a műgyűjtemény és a galéria a nehéz körülmények ellenére is csendesebb vizeire. E szférában alapvetően nyugalom és magabiztosság honol, de mindig történik valami: a Körmendi névvel fémjelzett cég hol egy gyűjteményrészt mutat be, hol egy új galériát nyit meg, mákor meg új és új kiállításokat rendez az általa pártolt művészek felfedezésre érdemes régi, vagy a még ismeretlen, legfrissebb alkotásaiból, és közben folyamatosan könyveket, katalógusokat ad ki. Ez egy átgondolt koncepcióra alapozott, tudatosan koordinált széleskörű, nagy hatósugarú tevékenység?
– Amikor a múlt század kilencvenes éveinek elején elkezdtünk kiállításokat rendezni itthon és külföldön – e kiállítások dokumentációját közreadtuk A jövő csillagai című könyvünk első és második kötetében –, látogatóink és ügyfeleink rendszeresen a következő kérdésekkel ostromoltak: A bemutatott művész munkásságáról van-e dokumentáció, feldolgozás, valamifajta kiadvány? Mely múzeumokban lelhetők meg a művész alkotásai? Szerepelnek-e a művész munkái külföldi és hazai aukciókon, s ha igen, milyen kikiáltási és leütési áron? A kortárs művészetet feldolgozó könyvekben mi olvasható a kiállító művészről? Ezekre a kérdésekre nehezen tudtunk csak válaszolni – illetve esetenként nem tudtuk a választ –, mert monográfiák alig-alig léteztek, összefoglaló művészettörténeti munkák a kortárs művészetről egyáltalán nem voltak, a jelenkor alkotóinak művei a múzeumokban nem kaptak bemutatóteret, amiként az aukciókon is csak mintegy véletlenszerűen bukkantak fel munkáik, s ha mégis, akkor megalázóan alacsony áron. Ezért tehát elölről kellett kezdenünk az építkezést, először az alapokat kellett letennünk. Vagyis az alkalomszerű kiállítások sorát lezárva elkezdtük számba venni az általunk kimagasló jelentőségűnek ítélt alkotók életműveit, és koncentráltan próbáltuk megismertetni, népszerűsíteni munkásságukat. Van ennek a munkának egy, a közönség által nem látható, lényeges része: a művész alkotásainak tudományos igényű nyilvántartásba vétele, dokumentálása, fotózása, a művész életútjának, pályájának regisztrációja, a szakirodalom összegyűjtése, a bibliográfia összeállítása. Ez a feldolgozás teremti meg az életmű-kiállítások megrendezésének lehetőségét, és ez az alapja a művész-monográfiák megjelentetésének, amely meggyőződésem szerint hiánypótló a magyar művészeti könyvkiadásban és nélkülözhetetlen a kortárs művészet számára. Számos sikeres, értékes és szép kötet mellett a közelmúlt kiadványai közül örömmel hivatkozom Mácsai István és Schéner Mihály albumára, a téli hónapokban megjelent Nagy Sándor-kötetre, és bármelyik pillanatban megérkezhet a nyomdából a Veress Pál-oeuvre összefoglaló áttekintése is. A dolgok összefüggnek: a színvonalas bemutatók, a dokumentáció által hitelesített, szép kivitelű és szakmailag megalapozott könyvek, a rangos gyűjteményekbe kerülő művek eredményeként, a hazai megismerést és elismerést követően előbb-utóbb remélhetően szélesebb körben is sikerrel léphetnek fel a jelenkori magyar művészet alkotói.
– A Körmendi-Csák Gyűjteményre és a Körmendi Galéria működésére is a sokszínűség, a sokágú érdeklődés a jellemző: nem specializálódott egy stíluskörre, nem egy zárt művész-kört – vagy művész-generációt, korszakot, műfajt vagy technikát – képvisel a kollekció és a kereskedelmi egység sem. Ez meglehetősen szokatlan a honi és a nemzetközi gyakorlatban is.
– A körülmények kényszerítettek arra, hogy különösebb megkülönböztetések nélkül nyissunk a kortárs magyar művészet értékei felé. Kényszerítő erő volt, hogy a kilencvenes évek elején számos kiállítóhely szűnt meg, és beszűkültek az értékesítési lehetőségek is. Az állam kivonult a műkereskedelemből és a művészettámogatásból, és e légüres térben nem hagyhattuk magukra azokat a művészeket, akiknek a művei a gyűjteményünket gazdagították, s akikkel az évek során szoros baráti kapcsolataink szövődtek. A kiállításokat nem rendezhettük meg az alapvető feldolgozómunka elvégzése, a kiadványok megjelentetése nélkül, így büszkék vagyunk arra, hogy e műkereskedelmi szempontból is meglehetősen nehéz periódust számos művésznek a mi segítségünkkel sikerült átvészelni. Büszkék vagyunk egykori és mai kiállítóhelyeinkre, ahol áttekintést adhattunk és adhatunk tárlatainkkal a rendkívül gazdag kortárs művészetünkről. És büszkék vagyunk arra, hogy vannak olyan művészek, akiknek életművét hitelesen a mi galériánk képviseli – talán elég, ha csak az általunk elkészített Gyarmathy Tihamér-oeuvre-katalógusra hivatkozom –, és szakmai elégedettséggel tölt el, hogy számos, már-már elfeledett művészt fedezhettünk fel újra a magyar művészet számára: Orosz Gellértre, Barna Miklósra, Nagy Sándorra gondolok. E sokágú tevékenységet ha lehet, a közeljövőben tovább szeretnénk bővíteni: budapesti galériánkban művészettörténeti előadásokból álló kurzus megindítását tervezzük, és fel szeretnénk karolni a grafika ágazatát, az egyedi és sokszorosított grafikák műkereskedelmét, amely meglehetősen mostohán kezelt terület még napjainkban is.
– A sikeres budapesti kezdeményezések köre 2000-ben a soproni Templom utca 18. szám alatti gyönyörű épületben berendezett és megnyitott gyűjteményrésszel, illetve galériával bővült. Miért települt Sopronba a Körmendi Galéria?
– Legelsősorban azért, mert úgy ítéltük meg, hogy e nagy történelmi múltú, művészeti emlékekben és értékekben oly gazdag polgárváros jelenkori művészeti élete kissé visszafogott, holott a régi korok rekvizitumai között megjelenő modern művészet különös erővel szólalhat meg itt, ahol hatalmas az idegenforgalom, ahol a történelmi nyugat és kelet közötti – korábban élesen elválasztó, ma egyre inkább összeköttetést biztosító – határ húzódik. Ezért vágtunk bele ebbe a vállalkozásba, s most, lassan három esztendő elmúltával elmondhatjuk, hogy a soproni Körmendi Galériában és az ugyancsak a Templom utcában emelkedő Hajnóczy-házban – ahol barátaink felkérésére közreműködésünkkel valósulnak meg a kiállítások – számos emlékezetes műegyüttest tártunk közönség elé. Soproni galériánk különlegessége, hogy mivel négy, egymástól jól elkülönülő kiállítótermi egységből áll, a képzőművészek mellett az iparművészeti ágazatokat reprezentáló alkotók is bemutatkozhatnak: így a festők és a grafikusok, a szobrászok mellett rendszeresen vendégeink a textiltervező iparművészek, a keramikusok és az üvegművészek is. Életre szóló élmény volt számomra a két éve itt megrendezett Schéner Mihály-kiállítás, de mint fontos művészeti rendezvényre hivatkozhatok a tavalyi Szabó Zoltán-tárlatra, vagy a most, 2003 tavaszán bemutatott Veress Pál-képegyüttesre és Mészáros Dezső-márványszobor-válogatásra is. Úgy érezzük, sikerült harmonikusan beilleszkedni Sopron kulturális-művészeti vérkeringésébe, és itt is úgy sikerül tevékenykednünk a modern magyar művészet alkotóit és alkotásait támogatva – akárcsak Budapesten és a nagyobb, a távolabbi régiókban is – hogy nem sértünk érdekeket, hogy nem kerülünk összeütközésbe senkivel. Az együttműködés, vagy legalábbis a békés egymás melletti munkálkodás nagyon lényeges tényező, célunk ugyanis közös: a magyar művészet tradícióinak a jelenkor értékei általi továbbéltetése, a tehetséges alkotók és a jó művek egyre szélesebb körben való meg- és elismertetése.
– További sikereket kívánva köszönöm meg a beszélgetést.
Budapest-Sopron, 2003. április
A cikkben szereplő művészek:
Bak Imre
Barcsay Jenő
Birkás István
Csáji Attila
Gerzson Pál
Gruber Béla
Gyarmathy Tihamér
Gyémánt László
Hegyi György
Hencze Tamás
Kádár György
Kokas Ignác
Lossonczy Tamás
Mácsai István
Nádler István
Nagy Sándor
Orosz Gellért
Paizs László
Schéner Mihály
Sváby Lajos